Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1682)

Építeni, építeni! – milyen múlhatatlan

ösztön, kunyhót, házat, palotát, templomot, várat,

várost, és aztán felhőkarcolókat, amikor

elfogy a hely a városfalon belül, eszesen.

Nemcsak a hideg ellen, kényelemhez tartozik

berendezés, eszközök, szerszámok rendes helye,

aztán a terményt is tárolni kell, állatoknak

szintén jobb ólban telelni és szaporodáskor.

A nagy különbség megmutatkozott a lakásban

emberek között, de tévedésben vagyunk arról,

hogy osztálykülönbség ebben jelentkezett volna,

a középkor gazdag embere is fázott télen.

Inkább az okosság jelent meg a tapasztalat

cselekvő, alkotó felhasználásával, ma úgy

mondjuk, hogy a vályog jól szigetelt, jobban, mint a

kő, cserépkemence jobban fűtött a kandallónál.

A tisztálkodást hanyagolták nyugati urak,

míg magyaroknál a fürdés szinte szertartásos,

a ruházkodásban sem szolgál kényelmet pompa,

az irha és gyapjú viszont jó szolgálatot tett.

És a nagyon megnövekedett létszámú mai

emberiség is elsődlegesen építeni

szeret, a rombolást meghagyja háborúk őrült

viselőinek, világos, hogy az értelmetlen.

Amint az építőanyag teljesen újonnan

vásárlása, tessék a régit beépíteni

újra, s nem lemondani saját kuckóról sosem,

teremtéskorona nem lakhat szabadég alatt.