Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1709)

A hálatelt szív legmagasabb fokát isteni

áldás felé nyilvánítjuk, abból számoljuk a

többifélét vissza, hogy kifejezzük érzelmi

állapotunkat a megkapott jótéteményhez.

Mert annak vesszük életünk minden segítését,

elismerését törekvésünknek, tetteinknek,

függetlenül attól, hogy tudjuk-e viszonozni,

nem is várja el, aki igazán jó szándékú.

Aki nem köti feltételhez, ha ad valamit,

önmaga felé is őszinteséget gyakorol,

elismervén és megmutatván ingatagságot,

ahogy az egyszer fenn, máskor lenn bármikor jöhet.

Bebiztosítani ugyanis semmit nem lehet

ezen a világon, mert az anyagiakon túl

meghatározó tényező a lelki, akadályt

jelenthet ezért mások szenvedése számára.

Vagy felfénylik a tudattól, hogy hozzájárulhat

más boldogulásához úgy, hogy neki is marad

elegendő színvonala megőrzéséhez, és

bárkit felemelni az egész közösségnek jó. 

Mert valójában amint az egyes tárgyakat is

megkülönböztető figyelmünk választja ki a

végtelen folytonosságból, úgy a szellemvilág

egyénekre bontását nekünk kell elvégezni.

Így aztán nem mindegy, milyen az eredmény, ha mi

vagyunk megteremtői, abba nem férhet bele

mások nyomorgása közben a mi dőzsölésünk,

magunknak köszönhetünk igazságos egyensúlyt.