Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1710)

A kíváncsiság kiváló mozgató ereje

lényünknek, elemi ösztön, beépült ajándék,

amely érdekessé teszi a külvilágot és

lelkünket más emberek irányába fordítja.

Valójában sosem elégül ki, míg élünk, mert

minden válasz után tovább tudunk kérdezni, és

közben a mi hozzáállásunk is megváltozik,

azaz magunkra is érdeklődéssel tekintünk.

Hisz’ nem mindegy, hogy miként alakul közben a világ,

tevékenységünk nyitottsága kell befogadás

teljesítéséhez, érdektelenség unalmat

szül, szerencsés eset, mikor oly egyensúly jön létre,

hogy megfelelő képességgel kutatunk eddig

még elérhetetlen ismeretlent, felismerni

a számunkra hasznosat és károsat, vagy csupán 

szórakoztatót, de üres fej nem lesz tölthető.

Éppen ezért kell alapvető ismeretekkel

ellátni már gyerekkorban mindenkit, döntse el

ő, merre fejleszti tovább teremtő hajlamát,

amivel még tájékozottabb lesz és alkalmas

továbbiak felé lépéseket tenni, bele-

menni a részletekbe, időt és fáradságot

áldozni a következő pillanatért, évért,

évtizedért, midőn hasznosulhat találmánya.

Előbb csak a tudás élvezetét nyújtva, ahogy

rájön, felfedez dolgokat, összefüggéseket,

majd a támogatást is megszerezve közösségi

szintre emelni az általa elért eredményt.

Így Isten ellen való vétek nem válaszolni

kisgyerek örök kérdezésére, és az is, ha

letörik „izgága” elégedetlenség szarvát,

mert kíváncsiságtól megy szép világunk előre.