Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1755)

Új és újabb nap hív ébredésre, cselekvésre,

a levegő belélegzésre, izmok mozgásra,

eszed gondolkodásra, s nem áll meg a folyamat,

végtelenség arat, amit nem tudjuk, ki vetett.

S máris benne vagyunk a közepében, világnak,

vélnénk, hogy annak, ha az nemcsak a miénk lenne,

hanem rajtunk kívül lévő valóság, adósság

felénk, mit meg kell adnunk, megismervén, betöltvén.

De nem, többségünk kis nehézségekkel bajlódik,

félreértésekkel veszekedik, elmenekül

a kihívás elől, méltó eredmény nélkül él,

méltatlanságot szenved magától magányosan.

Azaz nem lép ki a rá szabott világából, mert

nem tanulta meg, hogy mit kell megtanulni, sosem

valamit, hanem valaminek lehetőségét,

amit ő hív elő, vagy őbenne születik meg.

Honnan, kiből jön a remélt, megdolgozott válasz,

nem fontos, nem rejtély, mert az elérhetőből kell

építkezni, érteni vagy újraértelmezni,

saját törvényt találva és tárva napvilágra.

Hogy hivatása mindennek és mindenkinek van,

s célszerű a természet a maga javára, de

nekünk is jutott hely benne, tehát feladatot

adott kimondatlan, többre vigyük, mint nélkülünk.

S a munkaszakasz hosszát hamar fel kell ismernünk,

mert nem ritka a több nemzedéknyi, sőt több ezer

év is lehet, ha visszatekintve kinyomozzuk

mai jó lépéseink messze nyúló gyökerét.

Már ez is eltölthet jóérzésű megoldással

a jelent illetően, így viszonyulni általunk

fenntartott élethez a jövő irányában, de

még fontosabb a társasság, ami legnehezebb.

Hogy testszigetünket embertenger veszi körül,

de azonos a közeg, átjárjuk egymás fejét

gondolattal, ötlettel, kéréssel, hálás köszönettel, ám

eközben élvezhetjük is egymás lelki csókját.