Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1778)

Ha közel vagy valakihez, ne járjon távol a

gondolatod se, személyesség párban több lehet

magányos találmánynál, mert egymást húzzuk fel az

ismerőst felidézve, ismeretlent feltárva

a közösség-élmény távlatos hegytetejére,

hol addig még egyikünk sem járt, nem is gondolta,

hogy olyan létezik, oda el lehet jutni és

birtokába kerülni legalább gondolatban.

Vagy megvalósításáról nemcsak képzelegni,

hiszen a tevőlegességhez is jobb, ha több szem és

több kéz próbálja kitapogatni alakzatát,

ami illik eszméjéhez, megvalósítja azt.

De nem megy ez ilyen könnyen, szól az ellenvetés, 

előbb egy nyelvet beszélővé kellene válnunk,

hogy megértsük egymást, valóban arról legyen szó,

amire mindketten külön-külön épp gondolunk.

Lárifári! – ez csak mellébeszélés, figyelj rá,

aki beszél hozzád, s követeld meg tőle is, hogy

megértse, amit mondasz, ellenőrizd, ha kell, de

ne nyugodj bele kis értetlenség létébe se.

Olyan ez, mint tanító s nebulója esete,

legelőbb arra kell megtanítani őt, merjen

kérdezni már a legelső lépénél is, és ne

szégyenkezzen, maga előtt se, mennyire buta.

Akkor tudunk hatékonyan együttműködni és

élményt nyújtani az együttléttel, találkozást

valóban kihasználni gyarapodásra, ha nem

az alanyra – te vagy én – figyelünk, de tárgyunkra.

Vagy magára az állítmányra, kijelentésre,

ami ama mondatunkból kivilágít felénk,

magában megjelenítve legjobb képességünk

eszesség terén, mi megszólít téged, s másokat.

Mert aztán kiegészítéssel növelt változat

majd hozzájárulhat a világ jobb értéséhez,

leírásához, működéséhez, megérdemelt

élvezetéhez, párban, vagy akár sokaságban.