Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1780)

Céltalanul beszélgessünk-e, avagy mit kezdjünk

magunkkal, ha csak napi gondtalan-gépies és

annyira odafigyelést nem kívánó módon

teszünk-veszünk, de azért ettől többet kívánunk?

Még munka közepette is lehet ez érzésünk,

hogy meg kell szólalnunk, kitárgyalni a világot,

ha nem kíván olyan nagy odafigyelést, vagy a

szünetekben, utána, megtaláljuk a módját.

És akkor dől belőlünk élmény és vélemény, nem

tudjuk magunkban tartani, legalább ennyi jár

nekünk, és lesz „ne vágj a szavamba, hallgass végig”,

meg „aki azt elhiszi, hülye”, ellenmondás nincs.

Főként máshonnan szedett – ott célzatosan termelt –

tájékozottság köszön vissza, mert sem magunkban,

sem ott a nyíltszínen nem szoktunk végiggondolni

dolgokat, felesleges-kockázatosnak tartva.

És azt is elvárja a beszélő, hogy valljon színt

hallgatója, közönsége, értsen egyet vele,

legalább bólogasson, ha nem kezd megerősítő

úgyvanozásba, nincs kimaradás észosztásból.

Gondot jelent, ha valaki feltűnően hallgat,

netán a szeme is ellenállást villant, kavics

kerül a fogaskerekek közé, csikorgása

kedélyt borzol, „nem lehet ennyire jóskapista!”

Pillanat alatt megvan a kirekesztés, hiszen

el kell határolódni irányunkban veszélyes

magatartástól, még kiderül, „feleslegesen

koptattam a számat, füle botját sem hatja rá”.

Ő meg, aki szeretne elmélyedni az élet

nehéz kérdéseiben, időszerűség miatt,

vagy úgy általában is mer szembenézni velük,

nem tud mit kezdeni felszínesség tünetével.

Megoldás nincs, de kísérletezgetni lehet, ha

csalódás nem gond, vagy elegendő kis eredmény,  

hogy már legalább békén hagynak, vagy néhanapján

megkérdeznek egy szokatlan ügyről, „te mit gondolsz?”