Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1785)

Milyen könnyű lenne az élet, ha a kulcsokat

hozzá tudnánk használni, elhinnénk róluk, tényleg

azok, nem tévedés, nem hiba bízni benne, hogy

nyitják, amit kell, s bezárják az ördög lakatját.

De hol juthatunk hozzá, mikor s hogyan, egyéni

út titka, próbálják nekünk sokan megfejteni

a szerintük nyilvánvalót, s mi nem értjük, miért

nem értik, hogy nincs semmi bizalmunk bízni bennük.

Hitetlenek vagyunk azokkal, akiknek sokkal

könnyebb, mert már túl vannak rajta, amit mi még

el sem kezdtünk, vagy elkerülték a mi vermünket,

üres beszédük nem terít ránk valóságszagot.

Ám akkor nekünk kellene legyen önbizalmunk,

magunk iránt, lendületünk a megoldás felé,

hogy kitatóan próbálkozzunk, s ne egyből várjunk

eredményt, higgyük, hogyha nem jön, az még nem kudarc.

Sőt, merjünk menet közben rádöbbenni az élet

sajátos ízére, mi másokat magabiztos

színben tüntet fel előttünk, de az is csak látszat,

felszín, a mélyben takargatják viharaikat.

Ami nem hiba részükről, el kell lesnünk tőlük,

mert vízzel oltott tűz sem kap éltető levegőt,

ha nem tudunk kibújni a teher alól, tartó

oszlopokat állítsunk fel magunk mellé támnak.

A törött lábú is kap gipsz mellé mankót, lelki

sérülésünk beforrasztásához elegendő,

ha rácsodálkozunk a szokás szerinti elvi

és gyakorlati útmutatásra, jó mintára.

Mert olyan sok van, megfelelő alkalmazása

lehet a kulcs, mi megnyitja számunkra a csodát,

amit gyerekkorunk óta tanulunk, hogy tele

van vele a világ, csak le kell hajolni érte.

És e szerény mozdulat a másik kulcs, amilyen

még sok van, de ez már menetközben lesz a miénk,

megérdemelten, hisz megszenvedtünk érte, de mit

el kell felednünk, mint mások teszik, s mosolyognunk.