Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1817)

Hogy életcélból lehet-e nagyobb hajtóerőnk,

vagy mindennapok feladatait hajtsuk végre

és akkor is rendben lesz az önértékelésünk,

nem tudom, mondhatnám nagyképűen, mert előbbi

utat választottam, de nem mondom a valóság

miatt, melyben szükséges lépések vannak a

fennmaradáshoz, jólétben és jókedvben, rövid-

és hosszútávú hatékonyság eléréséhez.

Másként mondva, a most elvégzendő feladatok

alapozzák meg, hogy a jövőben is várjanak

ránk – talán magasabb szinten – emberi teendők,

és igencsak elnagyolt az életcél fogalma.

Nem tisztázott teljesen például, hogy a gyerek

jól teszi-e, ha csak felnőtt szeretne már lenni

és nem jelöl meg egy pályát, szakmát törekvése

céljául, nem kíván ilyként elköteleződni.

Vagy igaz-e, hogy szükséges szülőknek gyermekük

helyett dönteni a megfelelő életkorban

ahhoz, hogy legyen belőlük igen hosszú időt

és gyakorlást igénylő jó szakember vagy művész.

És ami lényeges, sok-sok  lemondással járó

képzések vannak, a felelősséget legalább

meg kellene osztani, mert kockázatosak is

az ilyen életpályák, nem mindig jön a siker.

Nemcsak alkalmatlanság derül ki, hanem a

kedve is elmehet tőle, hogy arra áldozza

magát, és akkor hogyan lesz tovább, hibáztatás

nem akadályoz-e meg megfelelő megoldást.

Ha önmagát, az örök kishitűséget hozhat

rá, már nem tud újat, sőt jobbat kezdeményezni,

ha a szülőket, az meg felesleges megalázó

szerepben szintén megbénítja a cselekvést.

És nemcsak pályaválasztásról van itt szó, nemcsak

élethivatás kijelöléséről, avagy ki

nem jelöléséről, hiszen semmi kényszer nem kell,

nem működik e téren, de az egész életről.

Hogy milyen ember lesz belőlünk, erkölcsös-e, vagy

a tükör előtt legalább szégyenkező, gátlás

nélküli, vagy törvénytisztelő, akire nem üt

vissza később, hogy nem véletlenül nem boldogul.

Persze ez túlzó elvárás, senki nem ennyire

tudatosan önértékelő, de azért a szíve

mélyén érzi, hogy hova sorolja magát, s mindezt

onnan hozza, annak köszöni, milyen a múltja.

Vagyis volt-e jövőképe, terve az életre,

bátorsága valamit elhatározni, erő

teljesíteni, s nem lagymatagon tengette a

sors szabta keretben átlagnak vélt életét.

Hogy aztán összekötötte-e ezt és kivel, hol

szeretett volna kikötni, mi mindenért küzdött,

annak is van a kezdetekig visszamenő sok

gyökere, ám meghatározottág sem szentírás.

Jó minták és jó mondások megmaradnak bennünk,

de csak szerencsés helyzetből nem lehet megélni,

és nehéz sors inkább a sikert kell ösztönözze,

visszanézve már így látszik, de persze nehéz volt.