Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1840)

Játékszerré válhat-e, akinek egyedül van

joga teremtmények közül játszani, mert ösztön-

lények csak gyakorolják maguk rendeltetésük

szerint, az nem igazi játék, bár annak vesszük.

Igaziban résztvevőknek szabad akaratuk

szerinti a cselekvésük, gondolkodásuk, így

egyenrangú felek, tudás, ügyesség működik

benne, bennünk, mintha versenyszeren folyna.

Magányosan és csoportosan elmerülünk e

lelket és testet megmozgató, pihentető vagy

izgalmas tevékenységben, ahol a szabályok

teremtette közeg igen jótékony hatású.

Mindenki betartja, különben kizárja magát,

a játék lényege az igazságosság, ezt még

szerencse forgandósága is szolgálni tudja,

különben unalmas lenne, így viszont végetlen.

Változatossága teszi unaloműzővé,

vonzóvá, mikor a semmittevést értelmessé

szeretnénk változtatni, igényességet hozva

időtöltésbe, emberien nyilvánulva.

Nem lehet felsorolni a játékfajtákat sem,

nemhogy mindazt a földön, amit játéknak tekint

ott helyben a közösség, kicsik és nagyok, alig

van ilyen felmérés, összeírás, de majd leszen.^[1]

Hiszen a bolygónyi méretűre növekedett

emberi képesség igyekszik feltérképezni

minden téren a javakat, lehetőségeket,

hogy másnak is ajánlja azt, üzleti alapon.

Ebben van némi veszély, hogy elterjedve más lesz,

esetleg meghamisul, félremegy eredeti,

és már ellenkezővé válik, nem is játék lesz,

hanem véres verseny, gyilkos gladiátor-párharc.

Vallási rítus szinte, mint a bikaviadal,

harci díszszemle, felvonulás a Vörös Téren,

kitenyésztett mének, kidolgozott izmok, profi

társaság a sportban, emberfölöttivé téve.

Hol van ez a babázástól, vagy a sakkjátéktól,

mintha cél lenne, hogy messze jusson tőle,

játékban is a harciasság legyen a menő,

csak rámenősség, gyilkos ösztön legyen a nyerő.

Összekeveredjen a játék és a valóság,

fel se tűnjön, ha egyik a másik helyére lép,

ha az emberrel magával kezdenek játszani,

mintha a sorsot lenne joguk irányítani.

Egészen élet-halál uraságig, mire a

történelem sem mutat sok példát, s amit igen,

nem lehetünk biztosak benne, hogy nem utólag

állították úgy be, kegyetlenül, felnagyítva.

Mintha a történelem nem arról szólna, hogy

az ősök emberek voltak legrégebbi idő

mélységében, Istentől jónak teremtve, hanem,

közelebb a vadállatokhoz, egymást gyilkolták.

Ami nem igaz, ezernyi nyoma van, azaz hogy

természetes közösségben segítették egymást,

és igen, gyermekjáték tárgyakat is kiásnak

a régészek, s nemcsak kenyérrel él felnőtt ember.

De isteni Igével, mit még játékos szellem

alkotásának véve is komolyabb eredményt

kapunk, mintha embert játékszernek tekintőktől

jövő eszmékből merítenénk eszményeinket.

---

^[1] Meglepődve olvastam Thaiföldről olyan szokást, amit gyerekkoromban tapasztaltam, hogy a legények mulatozás után kurjongatva, felelgetve mennek haza külön utakon, átkiabálva egymásnak vadabbnál vadabb, kihívó minősítéseket. (Peter Loizos, Edmund Leach, Donald Brenneis, Howard R. Pollio, Venetia Newall: Nemcsak munkával él az ember. A nem létfontosságú tevékenységek. Szerkesztette: Jeremy Cherfas és Roger Lewin. Gondolat, 1986.)