Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1845)

Úgy éled a szellem, ahogy emelkedik a Nap,

egyre magasabbra hág, hogy fejünk fölé lépjen,

az ész is egyre több területet bevilágít,

de marad még ismeretlenből földön és égen.

Van párhuzam abban, ahogy egyénileg élünk

és évente lélekben és testben gyarapodunk,

s ahogy megismert világ nekünk kedves arcára

mind barátságosabb arckifejezést pakolunk.

S amint lépésenkénti előkészület után

már visszavonhatatlanul minden zöldbe robban,

egy-egy ember tavaszra ugyanúgy kivirágzik,

szerelemmel kacérkodik, új erővel lobban.

Megsínylette bár a telet, lehervasztotta ősz,

sötétből a kiutat reményben kereste,

hiszen mélységből a természet is magasra jut,

a hosszú éjt megelőzi rövid nappal s este.

De hosszú tudatlanság tompaságát hazudják,

akik ma állítják tévedhetetlenségüket,

mert boldogságot adott naprakész tudás mindig,

és nem készül a jövőre, ki a múltra süket.

Aki viszont végigszenvedte éjszín életét,

sokadik tavaszán kijön végre örömfényre,

utat tör magának sokévnyiszéles kőfalon,

angyallá váltan álmodott mennyországba érve.

Életünk nem lehet teljesen személyre szabott,

ismétlődésekkel tarka azonos földrészen,

de mindenütt érvényes egy meghatározottság,

mit négy évszak nyer a vámon, kettő nem a réven.

S ahogy nem vagyunk egyformák, mintánk sem azonos,

előtted és utánad élőkért ne vezekelj,

minden napodnak legyen meg a maga értelme,

legyen mindig munkára erőd, s pihenésre hely.

Tudod, nem viharos tenger hajóján kell élni,

ott okosan, ügyesen végezd el feladatod,

kikötve a partra haladj tovább szárazföldön,

csak azokkal törődj, kik mosolyodra nem vakok.

Ez a Nap-körforgásból fakadó megújulás

amúgy sem igaz, mi szállunk forogva körötte,

világviszonylatnak rád tett hatását ne tagadd,

de tudd, hogy csak egyszer vagy ebbe a lénybe öntve.

Költs fel magadban évente megújulás-érzést,

más évszak lehet kedvenced, mint a természetnek

láthatólag a tavasz, hisz nyár és ősz termést hoz,

örökkévalóságnak élj, ne az enyészetnek.

Legyél társa melletted élőknek méltósággal,

úgy hasonlítotok egymásra napi küzdésben,

amint hajnali fény áttöri a sötétséget,

megállíthatatlan lendülettel élő észben.

Aztán hogy ki mit talál homokban tapogatva

életünk játszóterén, oda jól eldugottan,

nemcsak tapintás képessége, de képzeleté,

a tiéd sajátod, figyelj rá, vállald el nyugodtan.

Nem magány dönt el szerelem–gyötrelem vitát,

későn jött tavasz kifut az időből, jelenben

élünk, ha engedünk állandó pezsgést és zsongást,

én mindenkit benned, s minden ember szolgál engem.

Téli szünetünk nincs amíg élünk, a természet

okosabb, mert telente pihen, majd kifakad

teljes pompáját fokozatosan elérve, oly minta, amit

ősidők óta követtünk, de ma hoppon marad.

Szívesebben lennénk örökzöldek, vagy trópusi

világ változatlanságát élvezők, ami csak

ébren álmodás, valóságtagadás, rossznak vélt végé

– amíg Nap-idő az igazság –, hanyatló divat.