Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1850)

Mikor a szívünk átkattan hétköznapi módról

ünnepire, megelőzi a lelkünk izgalma,

egész lényünk várakozása az emelkedett

időre, érintsen meg az örökkévalóság.

Csak ilyen magas rangú ünnep lesz az igazi,

mindent átfogó, lényünket s létünket varázslat

részévé tevő, a gondolkodás erejét

arra használó, hogy gondolattalanul adjuk

át magunkat a tudatizzás egyetemének,

képzelettelen boldogságnak, elvárásoktól

mentes, mégis teljességgel teli akaratnak,

szavakba foglalhatatlan érzéstelenségnek.

Mintha nem is lennénk, de emiatt azonosak

a világmindenséggel, kicsinységünkből naggyá

léve, s onnan is visszatekintve állandóság

kifejezhetetlenségének szép közegébe. 

Művészi és tudós egyszerre ez az állapot,

a magzaté mikor még gondolatban van jelen

két szülője egyező szándékában, valóság

árnyékában, de születendősége reménység.

Magból növény lehetőségének önbizalma,

részesek kiegészítődése más részekkel,

hullámkeltés képességének szunnyadó álma,

van–nincs ellenkező értelmének feloldása.

Olyan megnyilvánulásunk tehát, csúcsrajárva,

amit szeretnénk ugyan, hogy mindig megmaradjon,

de már az is szerencse, hogy egyszer megtörtént az

életben, betöltve hivatásszerűségünket.

Hiszen aztán gyakran lelohad a kedvünk, a tűz

is elhamvad, újra kell éleszteni, táplálni,

ami hosszadalmas, s életünk olyan folyamat,

hogy elfárad a végén, csökken a megújulás

helyreállító képessége, s közben a világ

még mindig ugyanolyan vonzó, kerek és szilaj,

nekünk pedig marad mindannak emléke, amit

már inkább másoknak, fiataloknak remélünk, adnánk.

Még ott vagyunk gondolatban az ünneplők között,

ünneplőbe öltöztetett szívvel és lélekkel,

de az egésznek az értelmén túlra nézve és

ott meglátva minden lelkesedésünk gyökerét.

Az egyediségünket nemcsak egyénileg, de

az egész emberiségre érvényesen, amit

sosem adnánk fel, ha rajtunk múlna, de nem tőlünk

függ, viszont továbbélőkben tovább él a lényeg.

Ez mibennünk a hanyatlás szakaszában már csak

pislákol, de azonos jellegű és értékű

az eredetivel, minek eredetiségét

éppen ez az azonosság méri és köszönti.

Így hát senki sem marad ki az ünnep tényéből,

hogy a bizonyosság üdvösségének kapuja,

be kell lépnünk rajta végtelen birodalmunkba,

hol mindenki naggyá válik emberlét hegyfokán.