Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1852)

Lángoló lángot nézni már ritkaság számba megy,

legfeljebb zárt térbe zárva jelenik meg a tűz,

lelki lángolásnak szintén elmúlt a divatja,

mikor az ész és vágy üdvös nagy célokért küzd.

Ez már nemcsak a tavalyi hó elolvadása,

de több évtizedes hiány, kiölve emberből

a lelkesedést, hogy megváltoztathat világot,

saját sorsát sem irányíthatja, szeretetből

gyermeket nemzeni és nevelni, ha szegénység

nem hagyott helyet számukra, vagy nyomorúságban

kellett tengődni, miközben tisztességes élet

számára nem volt a lehetőség a hazában.

Akik az elnyomás körmönfont módját választva

beáldozták a jövőt jeleni hatalmukért,

feledésre ítélték magukat, visszanézve

mából, elmarasztaljuk őket eme rossz útért.

És elhatározva, hogy soha többet arra nem

megyünk, nehezebb út e mai, mert a kényelem

lett az új hatalom, ami eluralkodván a

megtévedt lelkeken, kihalási veszedelem.

Mert akit bizonytalanná tesz nem elhatárolt

ingoványos létezés, és nem meghatározott

irányban indul az életben, de vélelmezett

szabadság felé, könnyen ferde útra tévedhet,

amiről árokba csúszik, különösen hogyha

rásegít az egyensúlytalanságra, s a végén

már szakadék tátong, vonzza a tragikus mélység,

gyermekvállalás? – no az ekkor szóba sem jöhet.

S mikor egyáltalán, mi értelme szaporodni? –

e kérdés értelmetlenségét fel sem fogja az,

aki maga elől is menekül, nemhogy sokak

által elfogadott s teljesített feladat elől.

Meg sem fogalmazott kötelesség ez egyébként,

annyira nyilvánvaló, szinte szertartásosan

közvetített, belenőnek a fiatalok, egy

bizonyos életkorban időszerűen végzik.

A családban pedig olyan természetesség, hogy

eltérő korosztályok élnek, növekednek és

öregednek, s ezt nem szükségszerű folyamatnak

látják, hanem megünneplik fő sarokpontjait.

Már ahol és ameddig, mert a névnap már nincsen

nyilvántartva a nyugati világban, de még a

szülinaphoz ragaszkodnak, pedig a névadó

szent példakép lehetne, ennyit hagyva vallásból.

Helyette születésnapkori csillagállás jött

pótolni a születés szentségét, de ez avult

világnézet, veszélyes lehet bízni benne és

csalódni, annyira elnagyolt s felszínes világ.

Viszont a mindenséggel való találkozást nem

lehet megspórolni, csak az vigasztal, ha elmúlás

gondolata kísért, hogy milyen hosszú fejlődést

mutat maga a Föld és csillagok milliárdja.

Bárha annak istenként megszemélyesítése

a múlté, mégis: az emberiség létezése

szinte örök, az egyes emberhez képest, de csak

ha vannak utódaink, fel tehát cselekvésre!