Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1862)

Zaj van a szomszédban, gyerekzsivaly, zene, szól a

flex, ugat a kutya, sőt vonít, elhúz autó,

néha traktor jön, meg a szemeteskocsi, kiált

a leolvasó, nem neved, hanem hogy „Jó napot!”

Örülj a hangoknak, az élet jelei, te is

megőrülnél hamar ogyesszai katakombák

sötét csendjében, ha eltévedtél, szakemberek

szerint negyven perc, és már hallucinálni kezdesz.

Ma már az utcán is hallgatják a zenét sokan,

igaz, nagy a kínálat, nem lehet mindet végig-

hallgatni, azzal védekezünk, hogy lesznek kedvenc

zeneszámaink és énekesünk, őt keressük.

Autópálya-zaj kattog nyárestén, felkúszik

még a szőlőhegyre is, alig van csendes hely a

Föld kerekén, legalábbis ahová emberek

szívesen mennek, a csendet kevesen keresik.

De persze még ők is sokan vannak, így megtelik

az erdő turisták hangjával, nem is baj, mert így

tudjuk, jó helyen járunk, mások is kedvelik, és

főként eltévedni nem enged turistaút-jel.

A járművek zaja teszi lehetővé máig

az utazást, szívesen elviseli mindenki,

de épp a legyorsabb a leghalkabb, a repülő

belül, s vannak az újhajtású zajtalan kocsik.

Tömegzajt, sőt hangorkánt, őrjöngésig menőt a

stadionokban élvez sok nagy tömeg a világ

minden pontján, már nem tudja, az vonzza-e jobban,

vagy modern gladiátorok játéka, amit néz.

Mennyivel csendesebb a hangversenyterem, ahol

azért létezik fortissimo is, és ha az összes hangszer

egyszerre szól, ottan magasra hág az élmény, és

szép, halk dallamokra szívesen odafigyelünk.

Jobban szeretünk halk beszédet, mint túl erőset,

harsányat, hangszín és hangerő elárul kedves

vagy haragos hozzánk-fordulást, kiérzünk becézést

és szidást, s megalázó, ha ordítoznak velünk.

Ismerünk még kicsit állathangokat, amivel

tele volt régen az udvar, ahogy tyúk kapirgál

és káricál, a liba gágog, a kacsa hápog,

no meg disznóól felől jön röfögés, szuszogás.

Hová mehetnénk ma ezekért a hangokért, nincs

ilyen az állatkertben sem, nem bődül sehol a

tehén, mikor hazajön a legelőről együtt

a csordával, tényleg megbámul új kaput, s elmegy.

A kovácsüllő csengése sem volt mindennapi

hang, illetve az volt, mert mindennap szólt, de most már

nehezen illeszkedne lakóhely életébe,

nincs is rá szükség, patkolandó lovat sem tartunk.

Mit tartunk, hol tartunk, magunk sem tudjuk régóta

eldönteni, ahogy a tisztaságmánia is

elterjedt, pedig kell a gyereknek bacilusok

társasága egészséghez, úgy hangismeret is.

Fékcsikorgásé talán, utolsó pillanatban

elugorjon majdnem gázoló autó elől,

vagy az aprópénz zuhogásáé jó hosszasan,

ha eltaláltuk a nyereményt félkarú rablón.

Csak a hangokat is mennyire igényeljük, sőt,

szükségeljük, nélkülük eltévedünk világban

fényes nappal, mert nem tudjuk, milyen a teljesség,

amikor megszólal bennünk a lét és zengedez.

Milyen szép, amikor énekelünk, de már egyre

ritkábban, ki tiltja, senki, akkor miért nem, és

milyen jó érezni a tavaszi zsongást, méhek

méze függ tőle, mi meg a méhektől, közismert.

Hasonlóképpen minden más hangnak is megvan a

gazdája, ne szegényedjünk el annyira, hogy nem

ismerjük meg, sem a forrását, ami hangvakság,

s könnyen lehet, minden más érzékszerv vele sorvad.