Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1872)

Elvonulni meditálni, ami nem vallási

elmélkedést jelent manapság, hanem a lélek

egyszerű karbantartását, talán üresítést,

szabadulni a visszahúzó gondolatoktól.

Hogy mik azok? – hát, elsősorban sikertelenség

furdalása, lealacsonyító értékelés,

öntudatvesztésig fokozódó kínlódás, hogy

nem tudjuk mutatni kiválóság ragyogását.

Nem Istennel beszélgetünk tehát, semmi fohász,

úgyis csak szemrehányással illetnénk őt, és nem

magunkat természetesen, s ez sokat elárul

a mai ember fagyott lelkiállapotáról.

Merevnek is mondható, azaz megrögzöttségben

szenved, talán korai gyerekkor vágyképei

kísértik még mindig, amikor még biztatták épp

érdem nélkül is, s bizony a gyermeklélek hívő.

Elhiteti velünk, a céleredmény megillet

minket, de a hozzá vezető erőfeszítést, 

göröngyös utat nem társítják fejünkbe, és így

megrekedünk cselekvés híján álomvilágban.

S ahelyett, hogy szivacsként inná be értelmünk a

jó megoldások, ügyes fogások, kitartáshoz

szükséges magatartás mintáit, kitől lehet,

megsebez a valóság, s sebeink nyalogatjuk.

És aztán felülünk meditálás falovára,

ahelyett, hogy az eleven ló, lovaglás rázná

ki belőlünk a kételyt és félelmet jövőtől,

múltba merengés, jövőt titkolás, tiltás köszön ránk.

Egyhelyben topogás, a gödör fenekén való

üldögélés dicsérgetése, hogy csak a kék ég

látszik, nem zavar ama sokaság zsongása, bár 

onnan szívhatnánk magunkba megoldás szellemét.

Egyáltalán, rá kellene döbbennünk végre, hogy

nem elvonulásra, kivonulásra, érzelmi

leállásra van szükségünk, hanem felpörgetni

magunkat, erőt nyerni valahogyan a mélyből.

Avagy az ég magasából, mindegy, csak haladjunk

arra, önálló világmegragadás cselekvést

segítő gondolata felé, igába fogva

minden nyilvánvaló és rejtett képességünket.

Hogy kiérdemeljük legalább öndicséretünk,

de jó érzés, ha más is elégedett velünk, kis

örömöket gyűjtsünk be, nagy hivalkodások

helyett, napi rutinban sütkérezzünk, ne Napon.

Ne a felszínes értékekre hajtsunk, azt soha

el nem értve, mert csábító szép szirénként csak

kárunkra vannak, megtévesztenek, és aztán már

nem akarnak tudni rólunk, amint gazdáink sem.

Hiszékenységünk, akaratgyengeségünk ügyes

használói egy idő után semmibe tűnvén,

mégis magunkra maradunk, önerőből talpra

állni, de sokkal nehezebben, mint normálisan.

Le kell vetkezni a sallangokat, illúziós

boldogulásnak hátat fordítva, az eleven

talajon járva megtapasztalni az eredmény

boldogságát, alapként működését továbbra.

Hogy aztán átfogja-e számunkra megtalált

egészet általunk is elsajátított és

reményteliséget nyújtó szellemiség, egyén

függő, ám mindenképp utat hagy számunkra hozzá.