Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1890)

Szavak, mondatok és mondanivalók, vannak-e egyformán nekünk,

a beszédünkben, vagy csak hisszük, és követjük az éppen felbukkanó

látványt, előjövő emléket, mások beszédét, valamint ötletelünk, hogy

minek kellene történnie, mit csinálunk majd, hogy javítsunk eddigin,

felvillan egy-egy gondolat, de nincs végiggondolva, képek ugrálnak

bennünk, lecsapnánk, mint lepkét, de nincs lepkefogónk, úgyis már

hozzászoktunk a teniszütőszerűséggel adott tenyeresekhez, lecsapjuk

mint a legyet, de csak a közönségeset, mert a kifinomult úgy szálldos

tényleg, mint a lepke, kiszámíthatatlanul, a végén már tátogunk utána

kimerülten, kedvetlenül, új után nézve, ami nem lesz olyan színvonalas,

tudjuk, de az se biztos, hogy az elrepült gondolat az lett volna, igen

nehéz megragadni az elvontság világát, ha nem tevékenységgel van

kapcsolatban, hol tartunk, hol járunk életünk számegyenesén, ahol

két origó van, bár ha visszafelé néznénk, a negatív tartományt is

bele vehetjük, csak az a kérdés, hogy mely irányban, mert hiszen a

nemlét mindkettőn túl időszerű volt és lesz, de idáig nem szoktunk

elmélyülni, sokkal csendesebb eső mossa az agyunkat, amikor fel

tudunk fogni egyáltalán valamit a nagy zsongásban, eszmenyüzsgés

közepette, mármint sajátot, és az sem ennyire a végső kérdésekre

irányuló szokott lenni, nyugodtan bevallhatjuk magunknak, hiszen

nyugalmat szeretnénk, minek borzolni lelkünk, elmeél tompasága

inkább a jóérzések kiindulópontja, mert ha éleseszű vagy, semmi

sem lesz jó, mindent kritizálsz, bírálat tágyává teszel, s ha embert

érint, szemedre vetheti, hogy tágynak tekinted, társaságban pedig

rád sütik, hogy neked semmi sem jó, örök elégedetlen vagy, jobb ha

csak olyasmiről beszélsz tehát, amiben kisebb mértékben fordul elő

fordulat, ellentmondás, rejtvény, sőt rejtély, bár ha az borzongató,

még népszerű is lehetsz vele, ám a biztos sikert a vidámság, a humor

jelenti, de azért ne törekedj mindent elütni viccel, s megfigyelheted,

az örök viccmesélők mennyit ismétlik magukat, jobban jársz csak

arra törekedni, hogy frappáns légy, pontos és igényes megfogalmazás

jellemezze beszéded, de az nem csak igen vagy nem legyen persze,

és ne akard mindig te vinni a szót, majd érzékeled mások érdeklődését,

ha jó előzményeidre emlékeznek, és már megkérdezik a véleményed,

de akkor neked is kötelességed tudni és tisztelni az övéket, teljesen,

nem félszavakból következtetve, ami időigényes, és ha meghallgatsz

valakit, becsülni fogja az őrá fordított idődet, s ekkor a kölcsönösség

lehetővé teszi, hogy kifejtsd hosszabban is véleményedet, esetleg

elméletedet, ha van arról, és ilyenkor hivatkozhatsz is olvasottakra,

de nem megalapozatlanul tehát, nem ajtóstul rohanva a házba, nem

lehengerlően, mintegy dicsekedve, hogy te mennyi mindent tudsz,

milyen tájékozott vagy, mert hamar rájössz, hogy más meg másban

milyen jó, s könnyen megszégyenülsz olyan területre tévedve, ahol

nem vagy otthon, s erre van esély, ha elszalad veled a ló, elkap a hév,

és már lassan össze-vissza beszélsz, csapongsz a témák között, nem

veszed észre magad, jobb ekkor megállni, még elnézést is kérhetsz,

hogy kisajátítottad a beszédteret, s ha visszafordultál a zsákutcából,

becsülni fognak tettedért, mert maguk is szenvedhetnek hasonlótól,

hogy nincsen mondanivalójuk, de szívesen beszélgetnének, és amit

összevissza hallanak, már untatja őket, várják a józan hangot, olyan

újszerű megfogalmazást, amely tartalmazza a lényeget, de eléggé

színes is ahhoz, hogy kielégítse az érdeklődés közben a szívigényt,

az együttérzést felkeltse, a művészi élményt fokozza, amit más is

élvezett, de jól jön a friss szemlélet, lényeg, hogy akarjuk az újat,

az általunk feltártat, a minket érintőt, a feltételezett mindenkire jó

vagy rossz hatással lévőt feltárni, megfogalmazni és továbbadni.