Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1891)

Aki sokat beszél, hosszasan ír, szószátyárnak

tűnhet, de ahogy testünknek helye van a létben,

a szellemnek is szüksége van térre beszédben,

gondolkodás közegében, nem kell elkapkodni,

add meg a  módját, járd körbe a tárgyad, figyelve

az arányosságra is, kifejezés bonyolult

mivolta ne nőjön túl egyszerű szerkezeten,

amit valóság egyébként mindenkinek mutat,

mert nem arról van szó, hogy egyformák lennénk elvi

szinten és különbségünket alkalmunk adja,

hanem ahogy megtanultunk elsajátítani

észszerűséget, az vezet elvont eredményre,

olyan tartományban győzelemre minden egyes

állítás és fogalmi találat születése

alkalmával, amelynek nincs másféle érzéke,

mint a saját és ellengondolatban, beillik

a többi s a többieké közé, vagy nem, másképp

nem ellenőrizhetjük ép eszünket, nem is kell

túllőni a célon eleve kételkedve, még

előtte, hogy kifejtenénk szándékunk szerintit, 

ilyen sajátos ez, hogy létrehozás közben fog

létrejönni, de ha túl bátran vagy gyáván állunk

hozzá, megelőzheti a szekér a lovakat,

vagy vízbe pottyanunk, mert a csónak előbb indult

el, minthogy bele léptünk volna, ki sem kell lépni

gondolatfolyamból ahhoz, hogy eszünkbe jusson

új ötlet, vagy régi vesszőparipánkra ülünk,

mert még alvás közben sem lépünk ki igazán a 

szellemi szférából, megébredés álmodása

mutatja, amit ne keverj össze tudatosság

fokozataival, azt ébren álmodozáskor sem

emeljük legmagasabb szintre, a mélységek

látványa a valódi csúcs, látomásos erő,

mi behatol összefüggés rejtett rétegei

közé, és úgy ad hírt múltról és jövőről, hogy nincs

jelen, ami lehetetlen, mégis ott téblábol

gondolatban, saját örömére, ha jókat tud

meg, s bánatára, ha kellemetlent, mely utóbbi

máris enyhültebb, ha megismertük, mint létezést

általában a tudás szerepe tesz boldoggá.