Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1898)

7:00 AM

Régebben a költőket is gyakrabban olvastuk,

kötetüket csak levettük a polcról s forgattuk,

és ez természetesebb mozdulat, könyvért nyúlni,

mint tenyér alatt „egérrel” érte kattintani.

Valahogy nehezebb lett a „könnyebb eléréssel”

hozzájutni, túl nagy a kínálat, és karban kell

tartani a névsort, mely címsor, megtalálás útja,

felvált minket a gép, láthatatlan memória.

Nem a miénk, hogy merre található Radnóti,

Ady, Kosztolányi, József Attila s Nagy László,

egyből tudjuk, nem kell a könyvélre írtat nézni,

s leemeljük, itt pedig csak nevüket beírjuk.

Néha, amikor valakit sokat keresünk, a

kezdőbetű is elég s már előugrik teljes

neve, más esetben meg más, mint amit szeretnék,

ebből is látható, milyen buta a rendszer.

Ezt megelégedéssel állapítjuk meg, de az

előnyeit ugyanúgy élvezzük, mint a hátrányt

felhánytorgatjuk, összességében viszont sok a

versenytárs, és nem költői magasságból jönnek.

Alábbról, ha az alantasabbakat igyekszünk is

kiszűri, de a hírek, színesen tarkálló kis

történések elveszik a figyelmet, az időt,

elveszünk a kínálatban, engedünk rangunkból.

Amit azzal vívtunk ki magunk előtt, hogy értjük

a mély gondolati költészetet, nyelvi bravúrt,

örvendünk, érzékenyen érintett ‒ társadalmi

gondokra, emberi sorsokra, mit hitelesen

inkább a művészi megragadás közvetíthet,

mint a bármennyire természethű fényképezés,

mindenünnen helyszíni beszámolók érkeznek,

„kommentár nélkül”, találd ki, hogy mi van ott s miért.

A költő nem rébuszokban beszél, bár agymunkát

igényel képei értelmét megragadni, de

az sosem lesz sekélyes, közönséges, helyette

örök emberi emelkedettséggel vendégel.

S még egy lényeges különbségről ejtsünk szót, egyes

verssorok megragadnak fejünkben, s mondogatjuk,

de mozgóképkultúra-termékek nehézkesen

felidézhetők, és e különbség sokatmondó.