Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1912)

Mi különbözteti meg a képzeletet a valóságtól,

ha minden valóságosról is csupán elképzeléssel

nyerhetünk hírt, hogy van, beszámolót, hogy számunkra milyen,

s e számunkra-valóságát nem tudjuk kiküszöbölni?

Azaz csak az érzékszervi adatokból rakjuk össze

a világot olyannak, amilyennek tudjuk, képesek

vagyunk rá, és tudatosítjuk, de azon túl is van

jelenség, egyéb eszközök s ész által következetten.

Ez az észmunka annyira alapvető, hogy akkor is

elvégzi az ember, ha hiányzik egy érzékszerve, de

még a két legfontosabb hiánya esetében is, ha

a többin elegendő megfelelő bemenetet kap.

Így aztán a külvilágot nagyjából ugyanolyannak

látja, tapintja minden ember, színeket és hangokat

hasonlóként fogadunk be, műszerekkel mért határokat

tartalmaz érzékszervünk, ez tárgyiság biztosítéka.

Ami pedig a közös érzékelési eredményeket

egységessé teszi, hogy elnevezéseket alkalmazunk,

s beszédben, írásban külvilág elvont gondolat lesz,

és egyéni hozzáállásunktól függ hitelessége.

Ez kétfelől befolyásolt lehet leginkább, az egyik

az érzelmek kavalkádja, öröm vagy bánat kötődhet

az észleltekhez; másik eszmerendszer összefüggése,

elméleti meggyőződés le- vagy felfokoz benyomást.

Azaz tehát embere válogatja, ki mond igazat,

és kire kell úgy tekintenünk, mint ki szeret hantázni,

honnan, melyik intézményből várhatunk tájékoztatást,

s melyik cirkusz káprázata, megtévesztő alázásunk.

Ám nyílik többféle gondolati út is, végigjárva

elképzelhetővé tetten, eseményszerűségeken,

régi regei világban hősök, félistenek éltek

kimagaslóan a nép közül, s még fölöttük istenek.

Ma a tudomány és technika vívmányai, rejtelmes

birodalma tesz lehetővé körmönfont elméletet

gyártani a részecskevilág tulajdonságairól,

így lesz esőistenből időisten, áztassa lelkünk.

Hogy csak egy hajszálnyi időszál válasszon el bennünket

a valóságtól, minek képzelet bizonyossága ad

érvényt, hiszen arra az ismeretlen területre lép

otthonosan, ahol eddig világteremtőnket tudtuk.