Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1920)

Ezerszer ismételjük, mégsem alkalmazzuk,

hogy a múlt, különösen az ősi idők, nem olyan,

mint amit magátólértetődőn lehetne ma

felhasználni, kezelni közvetlen életünkben.

Nem azért, mert ők másféle emberek voltak, mint mi,

hanem mert a körülményeik, viszonyaik és

róla elképzeléseik voltak egészen mások,

figyelembe véve emberi képességünket.

Ez igen szerteágazó és különlegesen

másféle válaszokat jelent kihívásokra,

mint ahogy mi elképzelnénk magunkat abban a

helyzetben, ráadásul sosem kerülhetünk bele.

Mindennapjaik vitele, munkájuk végzése

hasonlóképp felidézhetetlen érzésekkel

társult részükről, – például rabszolgákról van szó

és rabszolgatartókról bizonyos időszakban.

Érthetetlen számunkra, hogy tudta elviselni

nemcsak a szenvedő fél, de az úri oldal is,

hogy tűrhette, miként számolt el lelkiismeret

furdalásával egyik és másik, olyan könnyen.

Hiszen működött az a rendszer is, hozzánk vezet

minden eredményük, mert volt, ha túléltek felénk

vezető emberiség-úton, alkotásukat

ma is csodáljuk, ső utánozhatatlan.

Azért, mondhatnók, mint imént, mert sokkal másabbak

voltak, de itt kétfelé ágazik magyarázat,

sőt már jelentkezett harmadik irány, földönkívüli

beavatkozást hirdetve, ami elvetendő.

Vannak ugyanis olyan korlátaink, tudományunk

által felfedezetten, miket más sem léphet át,

azaz minket illet a múltunk, magunkban kell hát

keresnünk a magyarázatot minden történetre.

És ennek egyik iránya, hogy olyan nagyfokú

volt a ki- vagy felhasználása egyik embernek

másik részéről, hogy lehetővé vált ama nagy

teljesítmény, s ugyanazért ismételhetetlen is.

Vagyis nem vagyunk ma oly nagyfokú rabszolgák,

tehát tekerni kellene a présen, sugallják

egyesek, de hamar belátjuk, mennyire nincsen

igazuk, valószínűbb magyarázatra térjünk.

És ez különbözőségünkben az azonosság,

ami, ha pontosítjuk, sokatmondó lesz, oda

régre is lehetővé teszi, amit ma egyre-

másra tapasztalunk, hogy egyre jobban megoldunk,

még színesebben, okosabban, célkitűzésünk

tükrében, eszközállomány mai színvonalán,

ahogy egykoron ama csodálatos alkotások

születtek, miket ma fel nem fogunk, miként, hogyan.

S ők sem értenének minket, mit miért teszünk,

és most nem a pazarlás értelmetlenségéről

van szó, hanem éppen világelsajátításról,

mert annak sok sikeres útja lehet és volt is.

Az emberi egyetemesség visszamenőleg

érvényes, ha az úgynevezett „történelmi

időszak” lenézi is a megelőző időket

s fejlődésről beszél, ami őhozzá vezetett.

De ez nem igaz, nem az ember fejlődött, hanem

az alkotása, teremtménye, eredménye, attól

függően, mennyire kedvező vagy kedvezőtlen

körülmények között kellett helytállnia éppen.

S ebből az a tanulság adódik, hogy bízni kell mindig

magunkban, felnövünk adódó nehézségek

megoldásához, ha beleállunk a dologba,

és nem bénítja képességünket vak nagyzolás.