Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1921)

Kell-e magyarázni, leírni hitünk alapját,

vagy a hit éppenhogy átlendít ilyen hiányán,

eredményt hoz-e ésszerűség alkalmazása

mindennapi ember életreménykedésében?

Mi más a hit, mint kisebb-nagyobb lendületforrás,

összekötni széthullani akaró időnket

akadályoktól megakaszthatatlan folyammá,

s hogy összeálljon menete értelmes egésszé?

Bizalom hordoz tenyerén eleinte minket,

ama érzelmi magasságba törekszünk aztán

visszaemelkedni tudatos életünk során,

kételykizárással teremtünk tiszta helyzetet.

Ezt kiterjesztjük nemcsak kedves környezetünkre,

szülőanyánk, szülőföldünk emlékezetére,

de az összességre, – értelmes világegyetem

köszön ránk minden emberben és településben.

Minden növényben és állatban, csillagjárásban,

ahonnan a hitet is vödröstől meríthetjük,

feneketlen kútja táplálja mindnyájunk testét,

ám lelkét vagy eszét is, – közelebbről megnézve.

Hozzáállásunk mélyén tanyázik a szabadság,

világ végtelenségére hagyatkozva nyerünk

képességet és eszközöket törekvésgyárrá

tenni életünket, elvárásokat betöltve.

Ahonnan mindkét irányból jönnek bizonyíték

gyanánt szolgáló, értékelésünkre méltó és

tovább lépésünket segítő ismeretek, úgy

zuhanyoznak ránk, mint szellemiség sugarai.

Hogy a természet számunkra megismerhető, és

nem vagyunk egyedül a világban, külön-külön

való megjelenésünk ellenére, hihetünk

másokban, közös működéssel még többre megyünk.

Különösen a tévedéseket egyre jobban

kizárva, nem összetévesztve feltételezést

bebizonyosodottal, hitünk reményét valós

bekövetkezéssel, mindkét oldalt észben tartva.

Mert ami független tőlünk, mégis általunk jut

el hozzánk, fényesíti vagy sötétíti lelkünk,

vagy a kettőt áthidalja tudatossá téve,

s amit begyakoroltunk, örök életünkre szól.