Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1923)

Az emberek, az emberek, nagyon szeretik, ha

vezetik őket, különösen lelki utakon,

egyéb mintát is követnek, minthogy maguk

taposnának ösvényt ismeretlen vad tájakon.

Mert nekünk az minden rákövetkező pillanat,

ha nem a megszokás medrében múlik ideje,

nem ismerősen mosolyog az útjelző oszlop,

édesanya intelme, iskolai tanulmány.

Még jó, hogy áttör azon a sötét felhőburkon

egyéniség-napunk sugárzó ereje, és azt

teszi, amihez kedve van, amit tehetsége

diktál, néha sosemvoltat éppen felfedezve.

De ilyet átadni csak kortársaknak lehet, és

a hagyomány értelmezése is miránk marad,

élőkre, ezért régi zsenik emléke sokkal

élénkebb, hiszen kortársaikat kápráztatták.

Olyannal, ami ma sem terem minden bokorban,

csak nem vesszük észre, hogy azonos kezelése

vallásalapítónak és világmagyarázónak

újabb időkben, de egyik sem utánozható.

Ha mégis akad erre utaló jelenség, ma

is tömegek mozdulnak ‒ szinte már imádattal ‒

felé, és ha temetni kell őt, akkor derül ki

igazán, hogy mit jelentett lelki légszomjoltónk.

Biztos tudást sem birtoklunk ugyanígy észüres

térben, tántorogva remény nélkül, mígnem támad

vállalkozó betölteni e hiányt, megváltó,

vagy csak igazság-kimondó, követni akarjuk.

Mert emberként tudatlanul is tudjuk, hogy akad

okos is köztünk, bár nem mind közli velünk, mivel

nyitható a boldogulás ajtaja, – megbecsült

ezért, aki átadja a kulcsot, s nem téveszt meg.

Az csak utólag derülne ki, amire nincsen

fölös időnk, így megérzésre hagyatkozunk és

tévedhetetlenül állunk hitelesség mögé,

vezettetve bár, de mégis saját utat járva.