Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1924)

Ha magadban keresed a mindenség nagy titkát,

megtalálod, ha mindenségben a magadét,

a mindenséget sem találod meg, nemhogy annak

valamijét, hacsak nem te vagy az a keresett.

A magadon belüli mindenség végtelenség,

a rajtad kívüli véges elérést enged neked,

bár folytatólagos vagy, átlapolt időt élsz meg

tudatosan, a külvilág sosem volt birtokod.

Annak te vagy a tulajdona, porszemléttel a

csillagközi közegben, nagy tehetetlenséggel

terhes bolygófelszínen, látszólagos különbség

kínálkozik számodra ésszel megragadásra.

De a megkülönböztetés még nem tudás, kell hogy

újra előforduljon, ismétlődés a tudás

atyja, amit meg kell érni, élni, nemzedékek

sorozata végén megragadva felismervén.

Innen van, hogy kell a másik ember, mert épp akkor

nem érsz rá, még kicsi vagy, túl öreg, vagy még meg sem

születtél, – a megragadás helytállása a múlt,

s mi meg a jövőnek szolgálunk jó adatokkal.

Így tovább kezdetig s végig, mondaná a mese,

vagy mondja is, csak már nem értjük, hogy meséből áll

a világ, világunk nem egy pillanat, hanem egy

átfogó gondolat legkisebbtől legnagyobbig. 

Mi belefér a mostba s a mindiget kitölti,

de mi nem cikázunk oda-vissza létvonalon,

vagy növekvő-lohadó gömbtérben, nincs rá szükség,

hiszen más a természetünk, elvi állandóság.

Szellemi lénycsodának titulálja a buta

vakság, orránál tovább nem látva, nemcsak kívül,

de koponyacsont mögé sem, ha van ott érvényesnek

tekinthető egyáltalán elvont tudásunkból.

De ha ott nem, akkor hol, kérdezi a hitetlen,

akinek hiába magyarázod, hogy köztetek,

emberek, vegyétek észre fontosságotokat,

de nem egyedileg, két vagy több főtök kell hozzá.

Hogy amit értesz, az a lényeg, és nincs sok köze

rajtatok kívüliekhez, látszólag szól arról,

de mivel nektek, kizárja onnan a létet is,

élményedként élhetsz meg igazi mindenséget.