Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1935)

Csak mese-e a történelem, vagy ez nagy túlzás,

komolytalan hozzáállás, mert ami megtörtént,

tisztelni illik, és elődök élete szent,

legalább annyiban, hogy nélkülük mi nem lennénk.

De most nem erről van szó, hanem történetírás

természetéről, mert annak tárgyát a régmúlt adja,

és létezik emellett a történelmi távlat,

míg jelenről összefoglaló statisztika szól.

Levéltári anyag sem oly régi, mint ahová

visszamegy a „történelmi emlékezet”, melyet

valamilyen hagyományt idéző meséből vesz

későbbi krónikás írásbeli rögzítése.

Őskor – szokás mondani –, amiről történetek

szólnak, de nem tudható, milyen régen esett meg

szereplőkkel esemény, újabban a régészet

besegít, és kormeghatározás eszközei.

A legrégebbi feljegyzések felrajzolások,

barlangok sötétben lévő falán láthatók, és

aztán egyéb helyeken sokkal később, mozaik,

szobor, sok-sok művészi tárgy onnan tudósítónk.

Hogy az időben honnan, alig pontosítható

tehát, és napfogyatkozások ideje sem jó,

hiába kötődött például csatához, mert ha

más helyszínen történt, mint tudott, akkor tévedés.

Ez a helyszíncsere elég nyilvánvaló, ahogy

a nagybetűvel írt Nyugatra áramlottak más

földrészek kincsei, hozzá történés helyét is

a korábbi időkből odavándoroltatták.

És már ott ábrázolták, úgy a múltat, mintha a

világközpont mindig is ott lett volna, legfeljebb

kijelöltek előzmény-mintákat, szigorúan

túlhaladott állapotúnak beállítottan.

A mese tehát sokszínű, több rétegű, amit

történelemként megörököltünk, pontosan nem

tudjuk, miként állt össze, kik milyen forrásokból

dolgoztak rajta, hogy ma látott alakot öltsön.

Nehéz általános értékelést nyújtani, mi

benne hamis, valószínű és valóságos, de

az nyilvánvaló, hogy valamit el kell fogadnunk

igaznak, ez lelki szükségletünk, s ezt kihasználják.

Vagy inkább kihasználták, közvetlen hasznot húzva

a történelem jó vagy rossz oldalára rakva

népeket, győztes–vesztes viszonylatban ítélve

megtartandónak s kidobandónak emlékeket.