Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1939)

Lelki-e még a lelki béke, vagy testi függés

elsöpörte régen lehetőségét magunkba

mélyedni, kizárva a külvilágot, ne törje

össze szívünk természetes létező nyugalmát.

De nemcsak kívülről jött izgalmak befolyása

nőtt meg, hogy a bizonytalanság félelmet szüljön,

s valós fenyegetés mindennapi élménnyé lett,

hanem belső egyensúlyunk is inogni kezdett.

Nagy szakadék tátong közvetlen kapcsolatunkban

családi szeretet és bármilyen közösségbe

bekerülés esetében, ellenérdekeltség

fúj fel minden jószándékot megperzselő lángot.

S tehetetlen bénaság jellemzi a többséget,

hitetlenkedve, hogy ilyesmi már megtörténhet,

hogy minden szintre befurakodott ármány dühöng,

s hiteltelenség erőszakossággal pótolva.

De nincs pótolva, megaláztatás csak fokozza

ellenszenvünket, viszont befelé fordulásunk

ártalmas ránk nézve, és látszólag megsegíti

az igazságtalanság átkát ránk szabadítót.

Így aztán mégiscsak magunkban elmerülve és

lelkileg megerősödve jutunk ki a bajból,

legalább elvi síkon, szellemileg lázadva

és lerázva a békétlenség álságos igáját.

Felszítva a bennünk rejlő jóság parazsát,

először is megerősítjük önbizalmunkat

és hitünket az emberben és Istenben, oda

nem engedünk befurakodni senkit és semmit.

Saját síkon és mezőn haladunk tovább lelki

téren, megelőlegezett üdvösség-hívást

érzékelve, betöltve az ember hivatását,

céljainkat lelki békénknek alárendelve.

Hogy kikezdhetetlenek legyünk, szenvedés okát

kizárva, ránk erőltetett vágytól szabadulva,

cselekvésünkkel egyaránt szolgálva magunkat

és a hozzánk hasonlókat, akiket megismerünk

és elismerünk lelki közösségünkért tevő

magatartásukat tapasztalván, szeretetben

megegyezve, nemzedékek közötti békével

szolgálva mindnyájunknak a sikeres életét.