Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1941)

A gondolat természetén alig gondolkozunk,

pedig tudjuk, hogy nélküle bizony semmik lennénk,

valamiféle fajtája az állatvilágnak,

azaz Istennek sem jutottunk volna eszébe.

Avagy nekünk nem juthatna ő eszünkbe sosem,

sem szellem napvilága nem ragyogná be énünk,

a világ is elgondolója nélkül maradna,

és gondolaterő nélkül nincs következtetés.

Miből következtetünk, majdnem olyan kérdés, mint

mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, mert fogalom

kell hozzá, megítélve, rá illik-e helyzetre

vagy tárgyra, élőlényre, aztán mehetünk tovább.

Ez már a végeredmény felől, keletkezése

a tapasztalat tudatosítása volt, de még

azelőtt is ösztönösen valóság-követés,

a jónak begyűjtése, majd elraktározása.

Emlékezetben is, nemcsak ténylegesen, legyen

holnapra, meg hogy visszataláljunk, ahol leltük,

oda, mind e mögött éhség megszüntetés kényszere

állt, de aközben felgyűlt a jó és a rossz ismerete.

Talán a tudásátadás volt a döntő lépés,

ne csak a tudásfáról táplálkozzunk, folyamat

indult, amelyben nemcsak puszta  mintakövetés,

de gesztusok és magyarázat is helyet kaphatott.

A mi micsoda ügy nemcsak a közlőtől függött,

de befogadó kíváncsisága serkentette,

s hogy még pontosabb legyen, valamint az okra is

rámutathattak, tojás esetén madarakra. 

Sokmilliárd lépés jött ezután, gyarapodott,

csinosodott megismerés, Isten büszkén nézte

alkotását, hogyan jelenik meg benne mintegy

tükörben a többi, persze hogy ez lett kedvesebb.

Legalábbis mi ennek a tudatában élünk,

ne is adjuk alább, célunk a teljesség lehet,

de Isten előttünk jár és végtelenségével

újabb és újabb, s nagyobb feladattal részeltet.

S mire mindezt végiggondoljuk, máris tanulunk

belőle, hogy a kezdetleges egyszerűsége

ugyanúgy fokozódik kezünkben vég nélkül, mint

a bonyolulté, nemzedékenként tovább lépve.