Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1955)

Legalább a lebegésig sokan szeretnének

eljutni, ha nem is a repülésig, szárnyakat

már nem képzelnek maguknak, azaz lelkiekben

gondolják, ég és föld között, vélt élvezetében.

Hogy súlyos terhektől, lehúzó gondolatoktól

szabaduljanak, remek érzés fogja el őket,

telve valamiféle világsemlegességgel,

bár amit kiegyensúlyozottság is okozhat,

lebegésérzést okozó szer nélkül, amikor

minden rendben van körülöttünk, s éppen az a jó,

hogy zajlik az élet, megtörténik mindenféle

szükségesség, de végül ura vagy a helyzetnek.

Ugyanilyenként tekinthetünk a világra is,

tele az élet megszokottságokkal, viszont a

meglepetéseknek éppen ezért van nagy súlya,

csak az, vagy ez, nem megfelelő kiosztás, nem kell

kívánni egyik vagy másik kizárólagosan

való érvényesülését, még akkor is jobban

járunk, ha egyszer fenn, máskor lenn nekünk, mert akkor

megjárjuk a hadak útját, szerezzük az élményt.

És a világmindenség sem csak ilyen vagy olyan,

ott sincs lehorgonyozva, jól alátámasztva a

szereplők serege, sem egyenként, sem csoportban,

viszont együttesen működő rendet alkotnak.

Ennek részletei igen izgalmasan és jól

hasonlítanak földi világunkra, életünk

sajátosságaira, de meg kell ismernünk, hogy

elfogadva jellegét, mintául fogadhassuk.

És miközben kutatjuk, egyre többet tudunk

róla, mind a Naprendszer, mind szomszédsága igen

sok rejtelemmel jelentkezik, félelmetesek

is vannak köztük, s az egészbe beleremegünk.

Felfoghatatlan nagyságba és bonyolultságba,

ami egyébként másik véglet felé is igaz,

sejt- és atomalatti világ csak hasonlítás

által közelítőn fogható, nem egy az egyben.

Ezért aztán az átlagember nem foglalkozik

nagyon mindezzel a bizonytalansággal, ami

világunk eme két végleti részét illeti,

szakemberekre marad a pontos ismeretük.

De tehát ők is csak saját területükön

tudnak egyet s mást, a többin ugyanúgy laikus

a megközelítésük, mint a miénk, egészet

átlátni bölcseleti szinten próbálkozható.

Ugyanakkor legkisebb józansággal ránézve

ezekre, csodát látunk, azt kell éreznünk, ha be

merjük vallani kicsinységünket és vállaljuk,

hogy ennek megfelelőn gondolkodjunk és éljünk.

Ez pedig valóban hasonlít a lebegéshez,

de nem súlytalanságban, hanem állandó erő

bevetésével, tudás érvényesítésével,

hogy mindez értünk van, mi meg őérte vagyunk.

Nem elég tehát az életet élvezni, úgy kell

csinálni, hogy lássuk minden nap igaz értelmét,

megelégedésünkre cselekedjünk mindenkor,

a mindenható mindentudás vezérletével.