Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2016)

Mindenki azzal foglalkozik, aki ráér és

meri, hogy körülöttünk lévőknek jelentése

volt a régi világban, s ez ma nagyon hiányzik,

fáknak, szikláknak, vizeknek szelleme nem segít.

Mintha szellemük mára eltűnt volna belőlük, és

helyette az értelem van nekünk, jó esetben

nevük mutatja rendeltetésük, természetük,

máskülönben pedig meghatározás, leírás.

Pedig ugyanarról van szó, csakhogy a divat, a

híres-hírhedt antropológia elhitette

velünk, hogy elég a „primitív népek” címszava

alapján ítélni, s rögtön mindent tudunk róluk.

Nem megítélni, hanem elítélni, hiszen ők

csupán leigázandókként bukkantak szemünk és

figyelmünk, de főként érdekünk elé a „fejlett

világban”, s mi puskák, ágyúk révén „barátkoztunk”.

Persze, hogy hiedelemként ragadtunk ki egy-egy

mozzanatot életmódjukból s az azt kísérő

megfontolásaikból, ezeket lesöpörve saját

eszméink nevében, és nagy határozottsággal. 

Mintha egyébként a mi különbejáratú és

legmagasabb rendű istenünk ezt kérte volna,

és mi kötelességünket teljesítettük, mikor

leigázva kiraboltuk őket kincseikért.

Ezek éppen abból a természetből származtak,

mely lelki megítélését részükről újabban

csodálni kezdtük, amikor az észszerűségünk

felismerte, hogy rombolásunk végzetes lehet.

De ugyan miért fogalmazok többesszám első

személyben, ha mi valójából kimaradtunk a

világkifosztásból, inkább nekünk vették el nagy

múltunkat teljesen és országunk kétharmadát.

Azóta gyarmat vagyunk, tehát nem oly bűnösök,

mint ők, akikről tudjuk, miként vétkeztek, de a

bélyeg mindegyikünkre ráragadt többi földrész

lakói szemében, mint a fehér ember átka.

Ugyanakkor nemcsak történeti tények mondják,

hogy nem vagyunk hibásak a nagyvilág rossz sorsát

illetően, hanem, ha merünk magunkba nézni,

valláson túlmutató lélekelemet látunk. 

Népi műveltségnek nevezik azok a fránya

antropológusok, de nekünk ez a lényegünk

lehetne, ha elhinnénk, hogy nem vesztünk semmit a

nyugatmajmolás beszüntetésével végsőleg.

Különösen ha az már megbukott és elnyelik

a világ többi részéről érkezettek, nekünk

viszont még eleven az emlékezetünk, főként

a nyelvünk őrzi régi mesterképességünket.

Mindenét, – amihez nyúltunk, aranyértékűvé

változott, teljességű kisüzem volt minden ház,

életbölcseség a közmondásokban, tanító

mesék, és lélekemelő naptári szertartás.

Minden napra jutott és fontos volt az aznapi

feladat, megszentelte és így megkönnyítette

teljesítését a hit érvényességében, mit

nemcsak eredmény, de az értelem is igazolt.