Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2078)

Életünknek sok tanúja van, de csak magunktól

kapott tanúsítványnak hihetünk teljességgel,

ha egyáltalán sikerül beszereznünk ilyet,

mert az önismeret tudatosítása nehéz.

Szívesebben figyelünk másokra, mint magunkra,

nagyobb súllyal nyom a latba más szájából hallott

dicséret, ami arról szól, amit a tükörben

látunk, mert másokkal inkább vagyunk kritikusak.

Meg aztán az összehasonlító megítélést

becsüljük, a „de rég láttalak, és ahhoz képest

mennyivel jobban nézel ki, előnyödre történt

változás, hogy csinálod, áruld el titkod”-szerűt.

Akikkel naponta találkozunk, szintén adnak

megerősítést, csak a biccentésükkel is, mert

akkor mindent rendben találnak rajtunk, nem kell

megállítaniuk, hogy bajforrásunk kérdezzék.

Vannak láthatatlan kísérőink is, lelkileg

kapcsolódunk hozzájuk, családtagok figyelik

egymás rezdüléseit, megnyilvánulásait,

illetve közlik, hogy szinte minden pillanatban

gondolnak egymásra, kölcsönös feltételezés

részükről a törődés, figyelem, átvitele

a jószándék éreztetésének, mert mennyivel

jobb óvó tekintet előtt élni az életet.

S mennyi mindenről árulkodik, micsoda vészek

jelenlétéről, ha mindez hiányzik és nincsen

kapocs, visszajelzés, esetleg sehonnan, előbb

rokonságtól hidegült el, aztán mindenkitől.

Igaz, jönnek a hírek, lehet sajnálkozni vagy

örvendezni tartalmukon, de nincs kölcsönösség,

a rajongás trágya nem ad valós visszajelzést,

előbb-utóbb kiderül, hogy be- s borul e viszony.

Bizonyos események kéretlenül történnek

meg velünk, autóbalesetnél nehéz tanút

fogni, s ha minket kérnek rá, nem szívesen megyünk,

mintha mindenki inkább kimaradna mindenből.

De akkor mitől lenne érvényes életünk, még

az élményekért is oda kell tennünk magunkat,

és az eredményeinket mások értékelik,

az idő és mások tekintete felettünk áll.

És ez a tanúságtétel-függőségünk tehát

emberlényegünk velejárója, végítélet-

előzetes, ha már megszülettünk, teljesítsük

rendeltetésünket, magunk és mások kedvére.

Mert ez aztán mint istennyila, bevilágítja

egész pályafutásunkat, értelmet ad erő

s elme alkalmazásunknak, nem hiábavaló

a ténykedésünk, mozgókép tablóvá áll össze.

Végülis a legfontosabbak felkerülnek a

falra, életünk vége felé már onnan nézzük

a mozit, ott idézzük fel a jelentőseket,

a világ lelki-szellemi állapotba csap át.

Hogy még ekkor se maradj egyedül, magányosan, 

arról egész életed árja gondoskodik, ha

ki rövid vagy hosszú ideig érintkezett

veled, együtt tanúsítja örök életedet.