Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2087)

Ezernyi hamis riasztás már megtévesztő lett,

nem a törékeny kismadárról van szó, akiből

ijedtében kiszakadt a téves jelzés és már

nem vették komolyan, ha igazi bajt mutatott,

hanem a sok veszélyes kezdeményezésről, mi 

az új, mindent elsöprő világháborúnak, a

harmadiknak a kapuja, már nyakunkba vettük,

megállíthatatlanul haladunk a vesztünkbe.

A szakértők naponta sorolják nekünk, hogy mi

minden történt ilyen jelleggel, és csak azok

lélekjelenlétének köszönhetjük, hogy akkor

azt megúsztuk, akik azóta is ezt csinálják.

Feszegetik a határokat, biztonságügyi

szakértők szerint mérve, hogy meddig mehetnek el,

mert nekik az előnyös, hiszen a többiek meg

fognak rettenni, s kihasználják az előnyüket.

Az pedig a gátlástalanság, embertelenség

gyakorlatának következménynélkülisége,

éppen a biztonságra hivatkozva nincs ellen-

intézkedés, így aztán egy bolond százat csinál.

Mi meg csak nyeljük és nyeljük az emészthetetlent,

magunkban forrongunk, de nem törünk ki, megfontolt

érdekünk a hallgatólagos beleegyezés,

„eddig még jó” állapot, ne szólj szám, nem fáj fejem.

Lelkünk mélyén tudjuk, érezzük, egyszer majd ránk is

sor kerül, ahogy a házat letaroló vihar

valamikor meglátogat bennünket, sőt lehet,

annál hamarabb jutunk háborús vészhelyzetbe.

Különösen, ha már alsó és felső szomszédunk

átesett, vagy éppen átesik ilyen halálos

megpróbáltatáson, s könnyen belerángatódunk,

ha nem vigyázunk, vétlenül akár, a nagy bajba.

Élnünk kell persze tovább megszokott életünk, de

tenni róla, hogy valóban kimaradjunk onnan,

miközben minden jóakaratunkkal fordulunk

feléjük, lehetséges támogatást nyújtani.

Egységben tegyük, különben éket vernek közénk,

akiknek ugyanúgy eszközként szolgálnánk, mint a

már élethalálharcukat vívók, halottakkal,

sebesültekkel a lelkükben élve lévők.

És nincs megállás a gyilkolásban, pusztulásban,

a szemünk láttára roppannak meg a nemzetek,

mint mikor úszni nem tudók vergődnek a vizen,

ideig-óráig bírják, aztán mélybe hullanak.

Ámde mi tudunk úszni a népek tengerében,

jópár ezer éve bizonyítjuk itt, e csendes,

hegygerincekkel védett igen nagy medencében,

mindig menedéket nyújtva a menekülőknek.

Ez kötelességünk, feladatunk, ne bújjunk ki

alóla azzal, hogy elkövetők oldalára

állva éppen hasznot is húzhatnánk, mert az nem más,

mint hullarablás, aztán mégis sorra kerülnénk

mi is, belekeveredve, veszélyesen közel

vagyunk ugyanis, s ez nyilvánvalóan kötéltánc

most is, lélegzetünk visszafojtva figyeljük a

mutatványt, mi szükségszerűen fejünk felett folyik.