Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2092)

Ha elképzeljük, hogy unokáink számára az

iskolai tananyag már tartalmazni fogja

a teljes magyar történelmet, határozzuk meg,

még mennyi minden kerüljön be, s mi maradjon ki.

Utóbbival könnyebb dolgunk lenne, mégis kezdjük

előbbiekkel, mert igen nehéz felsorolni,

hiszen az elejétől kell kezdeni, kőkorszak

végétől legalább, ha őshonosságunk valós.

Már akkor történt egy búcsúzkodás, véglegesnek

talán nem gondolták, átmentek a nagy hegyeken

a rénszarvasokat hajtva melegedés elől,

ne betegedjenek meg patájuk pudvásodván.

„Nem megyünk messzire”, mondták, de folytatódott

a forrósodás, így aztán már a Sarkkörön

túlra szorultak, s ellenkező irányú mozgást

hirdetnek róluk áltudósok, földhözragadtan.

Ami tehát nem földművelést jelent, viszont az

akkor ittragadtak átvették ezt a délebbről

idejövő találmányt, gabonamag-elvetést,

sokasítást, állatnak abrak, nemcsak legelő.

Azt az életet be kell írni a tankönyvekbe,

ami akkortól kibontakozott tájainkon,

mert az itt megszaporodó emberek jutottak

el mind a négy irányban tengerig, óceánig.

Vitték a könnyebb, mert megokosított életmód

ügyességeit, szokásait, de természetes

velejáró erkölcsi magasságot is, mai

alantasságokhoz képest, békésnek mondhatjuk.

De ez nem jó szó akkorra, mert nem volt háború,

a testvériség gyakorlata hozta gyümölcsét,

ma azért nem akarnak emlékezni erre, mert

hát szégyenben maradunk, ha felidézzük őket.

Ugyancsak hasonlóképp járunk, de vállalni kell,

hogy abból a régiségből a tevékenységre

is pillantásokat vessünk, felvillantva, milyen

nagy sokoldalúságról van szó, találmányokkal.

Persze, későbbi világ is tele van ezekkel,

és már nyilvántartják, dicsérik a maga helyén,

de az alapvetőket mégiscsak onnan hozzuk,

érdemes felidézni létrejöttük mikéntjét.

Amit a használt eszközökből s eredményükből

tudunk visszakövetkeztetni, visszaépítve

házaikat azok régészeti nyomaiból,

és kézbe véve az akkori kőszerszámokat.

Voltak már kísérletek, elég szórakoztatók,

megpróbálni hasonló körülmények között az

életet, igen sok tanulsággal jár az ilyen

nem kis odafigyelést kívánó múltbanézés.

Főként az eszmei színvonal azonossága,

sőt előnye a maihoz képest szembetűnő,

mennyire a földön jártak, talajt érezve a

lábuk alatt, s az eget nem különítették el.

A magasság nem volt kiemelt oldalirányú

távolsághoz képest, a ma látszólagos volt a

valóságos, evilági, s az innenen túli

azzal jött létre, hogyha lehunyták a szemüket.

A gondolat tárgyi világ képeként szerepelt,

emléket és előrelátást ezzel alkottak,

nem foglalkoztak a sosemvolttal, nem hittek a

lehetetlenben, élményt nem vágyakozás adott.

Utólag isteni világként ábrázolták, hol

minden megtörténhet, mit eszes akarat akar,

mítosz, rege nem üres visszavágyódás volt, de

boldogtalanná váló életből szabadulás.

Romlás romjaiból vissza a paradicsomba,

Isten virágoskertjébe, amit mennyországnak

kezdtek hirdetni a halál utánra, letéve 

a földi élet, magasabbrendű vár ránk valahol.

Idáig azonban el kellett jutni valahogy,

tökéletességből a szerencsétlenségbe, a

a keveseknek járó kiválóság korszakába,

mikor más mindenki nekik válik szolgájukká.

E szolgálatot mint miránk egyedül jellemzőt

kell kihagyni a jövő tananyagából, magunk

szabadítottuk ki magunkat fegyveres hódítók

fogságából, szabaddá téve közakaratot.

Rendelkezésre áll sok, ezt bizonyító adat,

le kell hántsuk az ezt tagadó eszmebilincsünk,

saját múlt mellett másokét is igazzá téve,

mert az igazság emberi túlélés záloga.