Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2109)
Ellaposodna a Föld, ha nem lenne vulkáni
tevékenység, amit a földrészek vándorlása
idéz elő azzal, hogy a táblák egymás alá-
fölé csúsznak, amint ráhajolnak gömbfelszínre.
E mozgásukat már követni tudjuk, de okát
csak találgattuk sokáig, mígnem a sajátos
anyag- és hőszerkezetben találtuk meg, s innen
új földtörténet indult, meglepő pontossággal.
Ami azt jelenti, régi együvé tartozás
és szétválást lehet látványosan megszemlélni,
mely földrészek csúsztak össze és váltak szét mai
nagy távolság ellenére, igen érdekesen.
Még a hegyek és völgyek terén is többet tudtunk
meg, minthogy az eső, a fagy és a szél lekoptat
rétegeket a magasban s távolabb lerakja
apró porszemeit, mik idővel vastagodnak.
Meg a folyó a völgy közepén a szikla-kavics
hordalékkal feltölti síkká, hogy szántani és
vetni lehessen ott, és az ember belakja a
tájat, mintha Isten neki teremtette volna.
Életünk is ellaposodna, lapos maradna,
ha nem lennének benne kiemelkedő sarok-
pontok, csúcsok, a házassági fénykép szüleink
házában mindenkinek emlék, s talán nekünk is
van róla albumunk, bár a falra már nem tesszük
fel, ki tudja milyen okból, egyéb nagy esemény
szintén kiemelkedik életünkben, iskola, diploma,
első fizetés, gyermekszületés, szülőhalál.
Persze megtöltjük élménnyel a köztes időt is,
sőt akkor élünk igazán, a mindennapokban,
mert az ünnep, az évforduló szinte kikészít,
annyira ki akarunk tenni magunkért akkor.
Hogy jól van-e ez így, nem nagyon merjük magunktól
megkérdezni, inkább csak legyintünk rá, belefér,
mi maradna, ha már ezt is elvennénk egymástól,
legalább a megbecsülés látszata megmarad.
Az élet értelmét úgyis mindezeken belül
kell keresni, külső mélyet és magast elhagyva,
lényegünket lélekben megtalálva, miénkben,
többiekében egyaránt, vigyen vágyott csúcsra.
A valóságban persze bukdácsolunk kis buckák
között is, meg kell küzdenünk kiemelkedőnek
számító teljesítményért, évmilliókba ugyan
nem telik a változás mint bolygónknak, de amit
megszenvedtünk, csak az miénk igazán. Ez törvény
és miránk vonatkozik, amint a tűz is bennünk
lobog igazán, nem a hegy gyomrában, lángol a
lelkünk egész életen át, olthatatlan hévvel.
