Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2119)

Ha sétálni indulsz a nagyvárosban, céltalan,

valamilyen élményt azért mégis megcélozva,

esetleg egy parkosított résznek veszel irányt,

vagy kirakatot nézegetsz véletlenszerűen.

Ugyanezt kisebb településen, falun nem kell

és nem lehet tenned, mert egyrészt elég a kertbe

kimenned, másrészt nem néznek jó szemmel sétát,

sétafikálást, merthát „Nincsen dolgod?” – kérdezik.

Ugyanígy sok ember közt ismeretlenül járod

utad, elvegyülsz, kicsit megfigyeled őket, de

falun mindenki ismer mindenkit, köszöngeted

őket, meg is kérdezhetnek, hogy vagy, hova-hova?

Vannak, akik bevallják, azért mennek külföldre

nyaralni, hogy ne halljanak magyar szót, s zavarja

őket nagyon, ha mégis, ha oda más magyarok

érkeztek, „már sehol sincs nyugalma az embernek?”

Régen a városi ember vidékre ment, hogy jól

kikapcsolódjon, ma már a Holdra vágyik, de a

tömegrendezvények megtelnek, fesztiválozunk,

mindez-mindez jó nagy ellentmondásokat takar.

Mert már a falu is városiasodik, ahogy

kezdik nem ismerni egymást, nem kíváncsiskodnak,

nevét sem tudják a szomszédnak, viszont erejük

elmegy mindenféle világból jött hírformára.

A Föld túlsó felén történtekre figyel inkább

a mai ember, mint környezetére, melyet nem tud

befolyásolni, úgy látja, nem javíthatja meg,

helyette a máshol való csillogást szemléli.

Nem szólva a saját életéről, az közeli

ismerősöknek, családtagoknak lehetne még

érdekes, ha érintkeznének, mutatná magát,

anélkül mások sikere felé fordul ő is.

Viszont a néha-néha megejtett beszélgetés

meglepően jól eső érzéseket kelt, és a

helyi ünnepség, ahol gyerekeink szereplők,

s észreveszünk még kis közgyarapodásokat is.

A legfőbb feladat, hogy kezdjünk magunkkal okos

módon foglalkozni, még sok munka mellett is, és

tartsunk egyensúlyt a befogadásban, csömörig

sose jussunk, s bízzunk saját eszünken, lelkünkben.