Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2127)

Helyénvaló, helyre tenni és helyén kezelni –
milyen szép képes kifejezések, de alig
gondolunk már a szó elején a hely fogalom
tartalmára, az új jelentés oly lehengerlő.
Amúgy a hengerezés a szántás után maradt
rögöket törte vetés előtt, mire már a fagy,
a hólé, az eső, és a Nap jól megdolgozta, hogy
porhanyóssá és lapossá lehetett válnia.
Szóval, nem ezért a színes kifejezésmódért,
hogy nyelvünket dicsérjem, hozom elő hely képe
szerepét a beszédünkben, hanem sokkal mélyebb
történeti összefüggésre rámutatandó.
Helybeliekről van szó, akik még mindig sokkal
többen vannak a kisbetűs földön, mint azok,
kik a „Nem idevaló születésű vagyok én”
kezdetű nótát kezdték, kezdik énekelni a
kocsmában, amikor felöntve a garatra,
félig jókedvű őszinteség-rohamot kapnak
– sírva vigadó magyarokat mi is ismerünk –,
visszaemlékezve a helyre, ahonnan jöttek.
De ezt is elmismásolják régóta, ennek a
jelentőségét, s az elszármazás kifejezést
hozták használatba, a származást meg vérségi
alapon számítják, igaz, csak a nemeseknél.
A szolga, rabszolga ne törődjön ezzel, sokszor
családja sincs, nem hagy leszármazottakat, minek
kellene az addigiakat felidézni, ha
nincs következő, így szolgasorban tartás simább.
Valahová érkezőt viszont hódító
szándék vezérelt, sosem egyedül, csapatostul
mozogva, előbb hadi kötelékben, majd csupán
kivándolóként, tovább nyomulásra rendelve.
Leigázva azokat, akik mindig ott éltek,
elvéve földjüket, elrabolva jövőjüket,
a hely szellemét viszont sosem tudták megtörni,
máig él eredeti életmód folytatókban.
Ez a mi esetünkben a békés egymás mellett
élést, a helyi viszonyok, lehetőségek jobb
megismerését, felhasználását jelenti, hogy
helyben legyünk minden téren, és helyzetbe hozva.


















