Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 223.

 223.

Kell-e elvonulnunk különlegesen, messze

a többiektől, hegytetőre, vagy szigetre

ahhoz, hogy nyugtató egyedüllétet nyerjünk,

vagy ezt bárhol megadhatja nekünk a lelkünk?

Mi teszi a magányunkat épületessé

és közösségünket elviselhetetlenné,

hol van a határa az egymásba nézésnek,

vannak-e erre törvények, mit kőbe véstek?

Nem az a kérdés tehát, hogy megengedett-e

elvonulni, befelé figyelni lelkedre,

hanem hogy ezt miként teheted meg legjobban,

eredménnyel, s hogy ne csapd be magad morcosan.

Hogy ne gyere vissza üresen utazásról,

fáradtság csömört hozva kirándulásról,

hanem nagy lélegzettel szippantsd be a tájat,

jelentsen az vidéket, vagy lelki hazádat.

Mindig, mindenhol otthon légy a létezésben,

új kikapcsolódásban, boldog ünneplésben,

úgy feledkezve el a vállalt tehertéttől,

sose veszd el javait, mi jön szerepéből.

Légy jelen a világnak, de őrizd meg titkod,

raktározz dicséretet, de szórd ki a szitkot,

ne enged, hogy élet időddel fizettessen,

érd el, hogy jótékony tettekkel pihentessen.