Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 242.

 242.

Naptárban tárolt napokat számolgatunk,

de jobb lenne idő-külvilágot nézni,

ahogy a fény földünk hódítását végzi:

hatására természetnek nyílt szabad út.

Kiszabadul ösztön saját börtönéből,

fagyott bénaságból, kitelelt álomból,

kipihenten nem félve új kalandoktól,

teljességben gazdagodva sok múlt évből.

S épp emiatt nem ér véget itt a mese,

már tudjuk, hogy nem ugyanaz ismétlődik,

különösen emberlétünk víg mezőin,

koránt sincs még teleírva könyv-lemeze.

Nemcsak mélyből magasába szökken idő,

szélességben és hosszában is messzire

halad velünk, bekapcsolva egyszeribe’

mindenki a Föld gömbjén, mutassa: ki ő.

Így sokrétű állapotot úgy ismerünk,

mint sajátunkat, ha ott máskor jön tavasz,

és istencsapások miatt sok a panasz,

együtt érzünk, majdhogynem: történik velünk.

De ahogy örök nyár mindenütt nem lehet,

felsorakozhatunk jól bevált utakra,

legjobbat tájanként csoportban kutatva,

jövő korszakokhoz napjaink kellenek.