Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 313.

 313.

Én már most is a legszebb jövőben élek,

melyet elképzelhetetlennek tartanak,

de hogy létezhet, ahhoz kétség se férhet

számomra: amihez a jó múlt az alap.

Kihívásoktól rettegünk ma, amikor

ismerjük az atomerőt, mégis félünk tőle,

mert nem állandósítható az a szigor,

hogy az atomhulladéknak legyen őre.

Persze a közmegegyezéshez jó ötlet

kellene, hasznos is, szép is, vállalható,

de akinek van ilyen, üzletet nem köthet,

csak akinek pénze van, mert a közadó

elmegy létfenntartás támogatására,

s ügyeskedő jut befektethető pénzhez,

rendelkezve vele gyarapítására

tör, minek nem sok köze van emberséghez:

sokszor azzal ellentétes, természetet

károsító, földi lét veszélyeztető.

Sokáig így nem maradhat, csak az lehet,

hogy nem engedjük a minket kirekesztő

erőforrás-felhasználást: döntést róla

közösen hozunk, köz-tudásunk alapján,

bölcsességünk erejét váltva valóra,

észszerű tevékeny jelen minden napján.