Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 322.

 322.

Apró bajaikkal sokan jönnek elő,

máskor nem jajgatnának ennyit semmiképp,

fogy a türelem, lankad a virtuserő,

vigasztalásokra növekszik az igény.

A tél nekünk sosem volt ilyen bezártság,

hideg és sötét maga nem okoz gondot,

de ha nem nyitják ki a korcsolyapályát,

éttermet, mozit, s nem alkothatsz csoportot,

hanem csak ágytól munkáig közlekedhetsz,

vagy otthonról tanulsz és onnan dolgozol,

monotonná lesz a nap, a lakás ketrec,

egyre a régi világra vágyakozol.

Mert nem is oly rég még felmentél hegyekbe

havat taposni a menedékház körül,

mely most zárva, forralt bor illata lengte

be a tájat, s vidám társnak ki nem örül?

Olyan lett a helyzet, mintha vége sose

lenne, senki se tud biztosat mondani,

hogy miként alakul, inkább kalandos-e

a közeljövő, mire kell számítani.

Lassan ismerős lesz ez az ismeretlen

világ, mintha nekünk már csak ez maradna,

de tudjuk, az élet nem ily kegyetlen:

mibennünk alakul feltámadás magja.