Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 323.

 323.

Megrázó dolgokkal egyre kevesebben

és ritkábban foglalkoznak, nem vonzódunk

a megmagyarázhatatlanhoz ha rólunk

van szó, mert magunkra nézve félelmet kelt.

Még a közelünkből sem szívesen látnánk

álombeli szereplésnél más egyebet,

kerüljük a szellemidéző helyzetet,

s viszolygunk tőle, hogy lelkünket feltárják.

Másként hat ránk, ha moziban nézünk horrort,

szellemjárt kastélyok ajtónyikorgását,

vagy a múltból felélesztett hérosz mását,

s azt, ha két szupermen egymásra megorrolt.

Távolról kerülgetjük a forró kását,

hogy mi lesz a lelkünkkel halálunk után,

inkább megyünk ebben a nagytömeg után,

keblünkre ölelve mennyország varázsát.

Joggal mondjuk: onnan senki nem jött vissza,

s itteni életünk létezés csodája,

jó, ha egyik ember a másikat csodálja,

vagy a halhatatlanság eszméit issza.

Egyként gondozni kell testünket, lelkünket,

ép testben ép lélek: tudatunkban lüktet,

egyiknek a baja a másikon büntet,

mert a kettő együtt adja lényegünket.