Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 348.

 348.

Egymáson átnyúlva mint tetőcserepek,

átfedéssel élünk azonos életet:

mindenki az értelmesség vizét issza,

ugyanaz az emberiség köszön vissza.

Nem tudhatjuk, hogy ki volt az első ember,

olyan hullámzó az ősmúlt, mint a tenger,

csoportok keletkeztek a Föld több pontján,

évmilliókig külön-külön bolyongván.

Azért nem maradt senki tudatlan árva,

mert fiatal az idősebb mellé állva

megtanulhatta az élet csínját-bínját,

elviselni halált, szerettei kínját.

Megbecsülni a maga képességeit,

alkalmakat, mikor csak a több kéz segít,

elől járni abban, mit ő tud legjobban,

és örülni, ha minden szív együtt dobban.

Dejszen, nemcsak a jó örökítődött át,

közismert, bár el nem ismert, ránk lökött vád,

hogy a teremtőnkkel ujjat húztunk volna,

milyet a természet sosem adatolna.

Tiszta gondolkodás hív elő szellemet,

még nem és már nem: megbízható jellemet

kell magunkból faragni, nem üres bálványt,

átlapolt időnek építeni állványt.