Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 359.

 359.

Álmunkban mindenre rápakolunk kicsit,

könnyebben teljesülnek a kívánságok,

szerencsemalac is élesebben visít,

színesebb a mező, ragyognak virágok.

Újabban életünk mintha álom lenne,

rettenetes érzésű jelenségekkel,

és alvajáróként közlekedünk benne,

de ahol nem akar eljönni a reggel.

És nagyon hiányoljuk a szép álmokat,

vagy inkább az üdvös ébren álmodozást,

sok helybenjárástól a fejünk hasogat,

lovunk már rúgkapál, míg patkolja kovács.

Mára elfáradt már mindenki a bajban,

sírunk-rívunk régi életünkért, s látjuk:

múltunk hogy fürösztött minket tejben-vajban,

abban csalatkoztunk nagyot, mit nem vártunk.

Váratlanul ért, hogy sebezhetők vagyunk,

kiszolgáltatottak ismeretlenségnek,

magunkra, egymásra mennyit acsarkodunk,

kinek feleljünk meg: a földnek vagy égnek.

Meg kell most már végre egy kicsit nyugodni,

a pokol tüze sem égethet örökké,

sokkal értékesebb a megmaradt holmi:

építsük jövőnket közösség körökké.