Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 381.

381.

Az első találkozásokra emlékszik

mindenki, mégha nem tudatosodott is:

különösen lelkünkben maradt lenyomat,

ha valami rossz volt, kiugróan morbid.

Mert a jót sokkal hamarabb elfelejtjük:

a sok jónak köszönhetjük, hogy felnőttünk,

a rossz, mint elkerülendő tapasztalat,

örök kellemetlenség, ágál előttük.

Így aztán ott villódzik bennünk a múltunk,

az egyénileg megszerezhető világ,

amihez társul minden tanult ismeret,

változást hozva addigi titkok iránt.

Eközben a mintakövetés szerencsés

esetben adta tudásunk alapjait,

családtaggal együtt menni valahová:

idegent baráttá tesz, fény el nem vakít.

És aztán soha nem feledjük el, amit

benéztünk képességünk mélyére, legyen

az hangszín, mondás, a járás, biciklizés,

hogy mi annyira finom, s hogy mit ne egyen

az ember, és nemcsak ételre gondolok,

mert átverések is jönnek gyerekkorból,

akkor alakult ki védő ösztönösség,

s a lelkiismeret, mely épp minket korhol.