Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 383.

383.

Félúton vagyunk kis és nagy végtelen közt,

megkülönböztetve létet és nemlétet,

emberségünkben látunk teremtő eszközt,

isteni s ördögi közé verni éket.

Legelőbb a legnagyobb feladatunk volt

öntudatra ébredni állati létből,

s manapság: levetkőzni az öntelt undort,

mi fakad más iránt felsőbbrendűségből.

Anyagszerkezetben alig van különbség:

minden élet csodás recept szerint halad,

az emberben jelent meg az a különcség,

hogy kenyeret süt és hálóval fog halat.

Felaprózza a világot alkotókra

s ezekből összerakott főszereplőkre,

részecskékben egyre mélyebbre sodródva,

csillaghalmazok közt egyre messzebb lőve.

Mikor tetten érjük a világtervezőt,

istentársként remélünk örök életet,

virágossá művelünk gondolat mezőt,

de vihart arat szellem, mert szelet vetett.

Az önkritika nem állja ki a próbát,

hogy ne csaljon a mérleg tudásunk terén,

hogy ne várjunk izgalommal végső órát:

lesz-e nyílás mennyországra létünk egén.