Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 432.

432.

A semmire ugyan nem lehet gondolni,

amint cipzáras kabátot sem gombolni,

de hányszor mondjuk: semmire se gondoltam,

s közben érzésektől fel- s nem lehangoltan.

Ám ha mélyen belegondolunk, valami

létezést mégis kell adnunk a semminek,

mint mikor úgy érkezik hozzánk valaki,

hogy nem vártuk, nem reméltük jöttét senkinek.

Érte sokat törjük a fejünket néha,

és a spontán beugró gondolat léha,

hogy honnan érkezik, nem kérdezzük soha,

az a senki földje, testvérnek mostoha.

Próbálkoznak azzal a magyarázattal,

ámde nem sok meggyőződéssel terjesztik:

tekintsünk elménkre nagy-nagy alázattal,

tüzét végtelen képességek gerjesztik.

Vagy az isteni szellemből származtatják,

habár részegek, gonoszok lejáratják,

s jól működéséhez kell hithű törekvés,

tőle szükségszerű igazán cselekvés.

Nem véletlen nincs arról halvány sejtésünk,

honnan jön felbukkanó gondolat belénk,

miközben gránitba feliratot vésünk

értelméről: álljon tanulságként elénk.

Jobban meg kellene becsülni tudatlan,

hogy tudatosságot táplál szakadatlan

ama mély valóság, melynek e világunk

lehet semmi, ha magunkra nem találunk.