Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 443.

443.

Mennyországban üldögélnek így angyalok,

nézik: embersereg itt lent mint andalog,

máramarosi kertben egyedül vagyok

mézelők közt, s a kaptár belül is ragyog.

Nem szűnik a madárének körülöttem,

tegnap még csak felhő, ma kék ég fölöttem,

meztelen csigák kúsznak fű között bölcsen,

hangulat ár kéri, hogy szavakba öntsem.

Olyan egyszerű ez, mint az isten szava,

ki van innen zárva rossz világ sara,

itt a nappal is olyan, mint az éjszaka,

nem múlik el jó benyomások harmata.

Van idő rá, életemen gondolkodom,

ha nincs miért, nem ráncolom a homlokom,

úgysem veszi már tőlem senki se zokon,

hogy a születésem elmúlással rokon.

Sok tájat bejártam én már elméletben,

észrevettem, ha lakhatatlan, kietlen,

és minden erőmmel azon mesterkedtem,

javaslatom legyen örök verhetetlen.

Nem megelégedés, de hála jellemez,

hogy lehettem s nyertem emberlét kellemet,

szomorúságra nyugalmam mondott nemet,

hogy hűen szolgáljam szerelmes Földemet.