Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 466.

466.

Az anyáknak köszönhetjük a legtöbbet,

mert minden családot ők tartanak össze,

sőt, a létrehozás is az ő érdemük,

mert az a gyermekszüléssel teljesedik.

Ők várják haza férjüket minden napon,

különösen az áldott állapot során,

s hogyha finom táplálékot készítenek,

arra is szeretetük biztatja őket.

A gyermekek is az ő ölében nőnek,

az ő szavaiban fürödnek napestig,

tőle kapják érzelmi minták többségét,

s félelmeiből is juttat éppen nekik.

A bizalom és hit terén élen járnak,

valamit elkezdeni ővele nyerő,

de hogy befejezzük, azt is ő ösztönzi,

és sikertelenségünket nem rója fel.

Biztatni is úgy tud, ahogy senki más nem,

neki tényleg lehoznánk a csillagokat,

s ha messze járunk, tudjuk, mindig gondol ránk,

elfeledni mosolyát nem lehet sosem.

Mégis, talán őt bántjuk legtöbbet, bután,

és úgy tesz, hogy nincs mit megbocsátania,

csak átölel karjával, tekintetével,

és újra visszaadja mennyországunkat.