Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 476.

476.

Nagy madarak szállnak közvélemény egén,

sokáig köröznek egy-egy téma fölött,

nem valóság-erdő sűrű fái között

járnak, s nem csúsznak el rideg tények jegén.

Egyik madárcsapat dögkeselyűk módján

elhullottak teteméből lakmározna,

jelen erőit múlt időben ragozza,

kiterítve látja küzdelem padlóján.

Másik, a nagy többség gyümölcsfák őrzője,

s munkája közben van kedve énekelni,

fészket rak a fákon, utódait kelti,

természetes hite nem lágyuló hőre.

Előbbieknek ez ellenséges közeg,

minden hagyományos csak gyengíti őket,

szokatlanba mártanák az emberfőket,

dugult fül nem ismer fel ártás szócsövet.

De van válaszuk a rendben élőknek is,

érvért saját hitük legmélyére ásnak,

hitelt nem adva újabb földindulásnak,

éhes farkasokat a nyájtól elverik.

Eközben sokan csak felhőt vagy csak Napot

látnak az égen, bár kettő egyvelege

adja napjainkat, s kell legyen éjjele,

róla vitatkozni üres adok-kapok.

Ahogy a régmúltban kiforrott, mint jó bor,

a józan észt összegző istenhitünk,

mai eszme-templomban csak olyat higgyünk,

minden lelket elér hasznosan és jókor.