Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 481.
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg/v1/fill/w_88,h_90,al_c,q_80,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_fe02fae5949946d5bc721b3b54f8f8a3~mv2.jpg)
481.
Csendes esőkor is vannak mennydörgések,
és a villám a közelünkben felvillan,
rendes életben is vannak csapongások,
mikor a józan ész secperc alatt elillan.
Ahogy esőfelhőt földi pára gyűjti,
indulatainkban is gyülemlik gazság,
sok kínszenvedés a tehetetlenségtől,
hogy lépten-nyomon csorbát szenved igazság.
És hogy csak mi maradjunk tisztességesek,
az nem megy, mert hátunk megett kinevetnek,
néha azért ki kell rúgni a hámfából:
ilyenkor szélsőségek gőzt levezetnek.
Mert már elfeledtük a rendszeres táncot,
meg a pincék közötti népdaléneklést
jó bor mellett, – volt abban mindenféle dal –
s táncos tombolással folytatott vezeklést.
Azaz ne egyedül vigyük el a balhét,
jobban járunk, ha baráti társasággal
karöltve gyakoroljuk a víg kritikát
életünk fölött, megbirkózva talánnyal,
hogy miért mindig csak nekünk nem sikerül
és miért zöldebb a szomszéd rétje mellettünk,
vannak, akik olyan vékonyak maradnak,
s mi akkor se fogyunk, ha keveset ettünk.
S aztán rájövünk, hogy amíg ez a nagy baj,
inkább szerencsések vagyunk, mint lúzerek,
folytatjuk a munkát megszokott ritmusban,
együtt nagy többséggel, aki nem kesereg.