Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 484.

484.

Addig jó, ameddig építeni akarsz,

– bár néha rombolni támadhat nagy kedved –

mikor semmiből valamit elővakarsz,

ahogy forrás a hegyből az eső-nedvet.

Mert aki épít, beruház a jövőbe,

élete vitorlájába rendel szelet,

szilárd alapozás nem lágyul a hőre,

minden gyarapodás örök siker-szelet.

Nemcsak fészket rakunk, bele lakókat is,

saját közösségünk boldogság forrása,

oda nem férkőzhet semmi, ami hamis,

mert az igaz ember az isten képmása.

És ahogy magunkat hűen építettük

egykor, mennél többet átadunk belőle

a fiatalságnak, könnyebben lesz tettük

kedvünkre való: életük létünk őre.

Addig élsz, ameddig szépíteni akarsz,

jobbá tenni ezt az elcsúnyult világot,

érzékeny sebeket megértéssel takarsz,

magából kivetettet vendégül látod.

De ne csak te légy jó kivételt képezve:

érd el, hogy a többség jó irányba menjen,

a példa is hasznos, de még jobb az eszme,

tégy okossá butát, hogy éles észt fenjen.

Így hát azután is jó lesz a mindenség,

hogy szépségét te már csak szemlélni tudod,

ha a működését félve tisztelt szentség

szabályozza, s lényegén bölcs baglya huhog.