Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 491.

491.

A semmi szélén tántorgónak tekintik

egymást mai világnézet bajnokai,

vagy abba beleesőnek–fetrengőnek,

mindkettőnek vannak erre indokai.

Azaz ők a két szélsőség szélén tanyáznak

a világról vallott örök felfogásnak,

egymást vádolva eszmei lustasággal,

hogy a dolog mélyére soha nem ásnak.

Hiszen, mint a tyúkok, felszínen kapirgálnak,

holott megoldást gondolkodás mélyén

találhatni, s odáig nehéz eljutni,

elakadnak elvontság vámján vagy révén.

Az egyik szerint fölöslegesen fizet

vámot, bárkinek, ki átkel világfolyón,

mert egyformák vagyunk, nincs, ki megítéljen

bűnt és annak árát, de beszedik mohón.

Mások szerint az élet folyama sziklák

között kanyarog, Révkalauz felülről

látja a jó irányt és vezet, ha hagyjuk,

de ahhoz lelkünk segélye kell belülről.

Aztán még jobban bonyolódik a kérdés,

miként, hogyan éljünk, ha csak egyszer élünk,

ha utána nincs semmi, ki kell élvezni,

de ha mennyország jön, a bűntől kell félnünk.

Köztes elv-út lett körforgó visszatérés,

de abban is benne van a számonkérés,

így akkor lehetünk következetesek,

oly célért élni, mi hoz szellemi érést.