Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 510.

510.

Hasbeszélőnek szoktuk nevezni, aki

bizonyítatlant bizonyosságként tálal,

de az egész világ mégsem lehet ilyen,

mikor a bizonyíthatatlant nem átall

erkölcsi alapnak véve, közvetítve

kiinduló és végpontként ajánlani,

alig mondva róla többet, mint ő maga

magáról: éppen az a valami, ami.

És van is ebben valami, sőt a lényeg,

mert mi szintén onnan tudjuk, hogy létezünk,

elkülönült egyéni szellemiséggel:

a tőlünk függetlent érzékeli eszünk.

És ez így mindünknek igen csodás lehet,

ha az összességtől kapott tájékozás

mentén élve senki sem veszi el tőlünk

a sajátságunk szerint megnyilatkozást.

Kitárulkozó vagy befelé forduló

módon is megélhetjük létünk gyümölcsét,

a közös szellemként elsajátítottat,

miről a művészet áradozva beszél.

A tudomány azonban, ha nem is néma

róla, intézményesen megfontolt marad,

vannak ugyan istenészeti próbái,

de számára e terület inkább kaland.

Ezért is léphetnek fel a hasbeszélők,

a fennálló rendnek is sokat segítve,

megerősítve kétes érzelmeinket,

hogy mennyiben támaszkodhatunk a hitre.